LEÍRÁS:

A fogassüllő teste megnyúlt, oldalról enyhén lapított. A testmagasság és a testhossz aránya nemenként változó. VUTSKITS (1915) szerint az ikrásoknál a testhossz a testmagasság 5,5-szerese, míg a tejeseknél 6,3-szerese. Feje hosszú, de a testhez viszonyítva nem nagy. Csúcsba nyíló szája nagy, a szájszeglet a szem hátsó szegélyének vonalánál vagy azon túl van. Az állkapcson és a palatinumon jellegzetes, ún. ebfogak találhatók, amelyek alapján a fogassüllő és a kősüllő (Stizostedion volgense) kifejlett példányai jól megkülönböztethetők. A preoperculum hátsó szegélye lekerekített. Két hátúszója jól elkülönül egymástól, legfeljebb tövüknél érintkezik. Az első hátúszóban XIII-XIV kemény, a másodikban I-III kemény és 19-24 osztott sugár található. A farok alatti úszóban II-III kemény és 11-14 osztott sugár van, tehát több mint a kősüllőnél. Pikkelyei aprók, az oldalvonal pikkelyszáma 80-97. Az oldalvonal fölött 12-16, alatta 16-24 között változik a pikkelysorok száma.

Háta sötét szürkés-zöld, oldalai ezüstös alapszínűek. A hátvonaltól körülbelül a test közepéig 8-12 sötét sáv húzódik. A has sárgásfehér színű. Hátúszói és a farokúszó fekete foltsorokkal díszítettek. Páros úszói halványsárgás színűek. A fogassüllő színe élőhelyenként változó, szoros összefüggésben van az aljzat színével és magának a víznek jellegével. Közismert például, hogy a balatoni süllők színe más vízterületek állományánál sokkal világosabb. Bár ez nem megbízható rendszertani bélyeg, de érdemes megjegyezni, hogy azonos víz területen – fogassüllők a kősüllőknél mindig világosabb színezetet mutatnak.

ELTERJEDÉS:

Eredeti elterjedési területét Közép- és Kelet-Európa alkotta, a régebbi irodalomban az előfordulás nyugati határaként az Elba-folyót jelölték meg. “őshonos” halfajnak tekinthető a Balti-, a Fekete-, az Azovi-, a Kaszpi-tenger, valamint az Aral-tó vízgyűjtő területén és az Égei-tengerbe ömlő Marica-folyó vízrendszerében. Természetes elterjedési területéhez tartozik Kis-Ázsia is.

A XIX. század végétől kezdődően egészen napjainkig tervszerűen foglalkoznak a fogassüllő meghonosításával e területen kívül. Eredményes volt a honosítás Dániában, a Rajna vízrendszerében, Franciaország, Spanyolország, Algéria és Marokkó több vizében. Jelenleg már nyugaton az Atlanti-óceán, keleten az Aral-tó vízrendszere képezi az elterjedés határát. Hiányzik Skandinávia északi részéről. A Brit-szigeteken csak Anglia középső részén ismeretesek előfordulási helyei, ahová szintén a mesterséges telepítések eredményeként került. Egész előfordulási területén viszonylag egységes a fogassüllő állománya, alfajokat nem különböztetnek meg.

BIOLÓGIA:

A fogassüllő viszonylag változatos élőhelyeken fordul elő. Igen jelentős állománya van a félsós vizű tengeröblökben, ahonnan egyes megfigyelések szerint a nyílt tengerbe is kivándorol. A tavakban homokos, köves helyeket kedveli, ahol a víz planktonban gazdag, átlátszósága viszonylag kicsi. Az iszapos vízterületeken nem alakul ki jelentős állománya. Rendkívül érzékeny a felkeveredő iszapra, amely a kopoltyúlemezek közé kerülve fulladást okoz ennél az oxigénigényes halfajnál. Itt kell megjegyezni, hogy minimális oxigéntartalom-igényével kapcsolatban a szakirodalom többféle adatot közöl, a legáltalánosabban elfogadott legalsó szint azonban az 5-6 mg/I. Folyóvizeinkben jelentősebb fogassüllő-állomány a dévér szinttájon, illetve az alatt található. Az akadós, mélyebb vizű szakaszokat kedveli, ahol a víz sodrása egyébként nem túlságosan nagy. Halászati szempontból nagy jelentősége van a mesterséges víztározókban kialakuló süllőállománynak. Itt az elárasztás utáni néhány év csukainvázióját követi a fogassüllő-állomány gyarapodása. A még el nem iszaposodott meder jó ívóhelyet, az akadók jó búvóhelyet nyújtanak a fogassüllőknek, s mindehhez a planktonevő halak tömege szolgáltat kiváló táplálékbázist.

A tejesek 3, az ikrások általában 4 éves korukban érik el ivarérettségüket, de kedvező körülmények között az egy-egy évvel korábban is bekövetkezhet. Márciusban a nemek már jól megkülönböztethetők, a nőstények erősen “beikrásodnak”, a hímek egész testének alapszíne sötétebbé válik. Az ívás 10 °C hőmérsékletnél kezdődik, nálunk március végén vagy április elején. Az ívás kemény aljzaton, 0,5-2 m-es mélységű vízben történik. A kiszemelt ívóhelyet a hím megtisztítja és védelmezi. A nőstények testtömeg-kg-onként 150-250 ezer, 1-1,5 mm-es átmérőjű ikrát raknak le. A fogassüllő a nagyszámú ikra ellenére is gondoskodik lerakott ivartermékeinek védelméről. E munkát kizárólag a tejes végzi, amely még a lárvák kikelése után is néhány napig őrhelyén marad.

A süllőikra fejlődése igen tág hőmérsékleti határok között (10-22 °C) mehet végbe. WOYNÁROVICH (1963a, b) szerint a szaporodás eredményességének döntő tényezője az ikra megfelelő oxigénellátása; az optimális hőmérséklet 12-18 °C. Az idézett szerző adatai alapján az ikrák keléséhez 15 °C-on 3,5 nap, 20 °C-on 2,8 nap szükséges. A lárvák kikelésének mechanizmusával kapcsolatban érdekes hazai vizsgálatok folytak (ENTZ és WOYNÁROVICH 1948).

A kikelés után 2-4 nappal a fényre érzékeny lárvák már szabadon úsznak, és még mielőtt szikzacskójuk felszívódna, megkezdik önálló táplálkozásukat. Első táplálékukat Cyclops és Diaptomus Naupliusok és ezek mellett kisebb mennyiségő kerekesféreg (ROTATORIA) képezi. Fokozatosan térnek át a nagyobb, kifejlett kandics rákokra és ágas csápú rákokra, majd az árvaszúnyog lárvákra. STEFFENS (1960) vizsgálatai szerint a fogassüllő-ivadék tápláléka a halastavakban lényegében a pontyéval egyező. Az ivadék megmaradása szempontjából legkritikusabb a ragadozó életmódra való áttérés időszaka. TÖLG (1959) balatoni vizsgálatai szerint ez 5-6 hetes korban, 25-35 mm-es testhossznál következik be. A legjobb süllős vizekben megtalálhatók azok a kandicsoknál már nagyobb rákfélék, amelyek a halakat közvetlenül megelőző táplálékcsoportot képezik, segítik a fiatal fogassüllők fokozatos átállását a ragadozó életmódra.

“Leghíresebb” fogassüllő-állományunk a balatoni, vizsgálata egyébként régóta foglalkoztatta a halbiológusainkat. Az így összegyűlt szakirodalom (PINTÉR 1986) részletes, alapos áttanulmányozása mindenki számára tanulsággal szolgálhat.

Az 1950-es években WOYNÁROVICH (1959a) foglalkozott a balatoni süllőállomány táplálkozásának vizsgálatával. Még az 1965-ös nagy halpusztulás előtt TÖLG végzett értékes munkát a balatoni fogassüllő táplálkozási viszonyainak tisztázásában. Felhívta a figyelmet a balatoni populáció más vizekhez viszonyítva rendkívül kedvezőtlen növekedésére, a fiatalabb évjáratok számára szegényes táplálékviszonyokra (TÖLG 1959, 1962). Feltételezte, hogy a fiatal fogassüllok csak akkor maradnak meg, illetve akkor mutatnak elfogadható növekedést, ha korán, már május végén vagy júniusban át tudnak térni a ragadozó életmódra. Mindez megalapozta BÍRÓ (1979) véleményét, amely szerint a fogassüllő állomány utánpótlásának alakulása a már egyszer áttelelt ivadék mennyiségétől függ.

A nagy halpusztulás következményeként BÍRÓ és ELEK (1969) érdekes változásra hívta fel a figyelmet a balatoni fogassüllő táplálék összetételében. 1967-ben az 1965-öshöz viszonyítva 67,8%-ról 39,7%-ra csökkent a sügérfélék családjának (vágódurbincs, fogassüllő ivadék) részaránya, míg a pontyféléké 21,1%-ról 56,3%-ra növekedett. 1966-ban még magasabb, 61,46%-os volt a pontyfélék részaránya. Csökkent tehát a kannibalizmus és a vágódurbincs jelentősége a fogassüllő táplálkozásában. Legfontosabb táplálékhallá a küsz lépett elő, míg a fenti szerzők megállapítása szerint a további sorrend: vágódurbincs, fogassüllő, dévérkeszeg és bodorka. A vizsgálatok során kiderült az is, hogy az 1965-ös 58,8%-hoz viszonyítva csökkent a kifogott 300-500 g egyedsúlyú fogassüllők között az üres gyomrú példányok részaránya (1966: 44,6%; 1968: 19,1%).

BÍRÓ későbbi vizsgálatai (1969-1973) azonban azt tanúsítják, hogy nincs ok a túlzott optimizmusra. A balatoni fogassüllő ugyanis rendkívül lassan és egyenlőtlenül fejlődik. A testsúlyhoz viszonyított gyomortartalom rendkívül alacsony, s elégtelen táplálkozásra utal, hogy a főszezont képező 6 hónapos időszak (március-augusztus) alatt a halak – nagy átlagban – csak testsúlyuk 80,73%-ának megfelelő mennyiségű táplálékot fogyasztottak.

Ez az érték igen alacsony a külföldi szakirodalom adataihoz viszonyítva. Öt újabb halfaj jelent meg a vizsgálatok szerint a balatoni fogassüllők étrendjében: a kurta baing, a compó, a kárász, az angolna és a folyami géb (BÍRÓ 1979).

A fogassüllő táplálkozásának pontos megismerésében nagy jelentősége volt MOLNÁR és TÖLG (1961 a, b) vizsgálatainak, amelyek egyrészt röntgenfelvételek segítségével követték nyomon a táplálék emésztését, másrészt pontosan kimutatták az emésztési sebesség és a hőmérséklet összefüggéseit. Az 5, 10, 15, 20, és 23 °C vízhőmérsékleten végzett vizsgálatok szerint sorrendben 257, 157, 83, 45, és 34 óra volt szükséges a táplálék (küsz) megemésztéséhez.

A Balaton fogassüllő állománya évente kb. 18-39 kg/ha táplálékot fogyaszt el, ami annyit jelent, hogy a tó összterületén a fogassüllő által forgalmazott teljes táplálékmennyiség 1090,9-2354,2 tonna között van. A tóban évente megtermelődő szervesanyag-mennyiség 0,065%-a alakul át süllőhússá (BÍRÓ 1979).

A produkció-vizsgálatok azt mutatták, hogy a halászattal kiaknázható 3 +- 9+ korcsoportok alkotta populációrész évente saját tömegéhez képest 50%-os termelésre képes a Balatonban. A produkció és a biomassza aránya a 3+ korcsoportnál a legnagyobb (kb. 96%), viszont a 4+ korosztálynál feltűnően alacsony (kb. 27%). Az ivartermékek produkciója a nettó termelés 10%-ára tehető (BÍRÓ 1979).

A Balatonon rendszeresen végzett vizsgálatokhoz képest más vízterületeinken csak egészen szerénynek nevezhető tevékenység folyt a fogassüllő biológiájának megismerésére. Vonatkozik ez a növekedési vizsgálatokra is, hiszen az utóbbi évtizedekben ilyen irányú kutatás egyedül a Tisza tiszafüredi szakaszán folyt. Az, azóta már felduzzasztott, tehát teljesen megváltozott folyószakaszon 1973-1975-ben gyűjtött fogassüllők növekedéséről HARKA (1977) számolt be. Az 1 éves tiszai fogassüllők még mind a hosszúság, mind testtömeg tekintetében elmaradnak balatoni fajtársaiktól. A második nyáron azonban behozzák a lemaradást, s kétéves kortól kezdve egyre növekvő előnyre tesznek szert. Az idézett szerző véleménye szerint a Kiskörei víztározó feltöltésével kialakuló nagyobb táplálékkészlet hatására az első nyári növekedés gyorsulása is várható.