LEÍRÁS:

Pikkelytelen teste más halfajainkhoz viszonyítva aránytalan felépítésű. Hatalmas feje felülről lapított, hengeres törzse rövid, oldalról erősen lapított farokrésze lényegesen hosszabb, mint a fej és a törzs együttes hossza. Rendkívül nagy szájában felül és alul egyaránt apró, hegyes fogak vannak. A felső állkapcson a szájszöglet közelében található egy pár bajuszszál a testhez simítva a mellúszó csúcsán túl ér. Négy vékonyabb, rövid bajuszszál található az alsó állkapcson. Szeme egészen kicsi. A csökevényes hátúszóban I kemény és 2-4 lágy sugár van. Az egészen a farokúszóig húzódó farok alatti úszóban 77-92 lágy sugár található. A kicsiny farokúszó lekerekített. Az erős mellúszókban I kemény és 14-17 lágy sugár, a halúszókban 11-13 lágy sugár van. Testének alapszíne az élőhelytől függően szürkés vagy olajbarna. Oldalai márványozottak, ami átterjed a farok alatti úszóra is. A többi kisebb úszó szürkés színű. Albínó példányok is előfordulnak.

ELTERJEDÉS:

Természetes elterjedési területének nyugati határát a franciaországi Doubs-folyó és a Rajna vízrendszere képezi, ahol ritka halfajnak számít. Keleten legtávolabbra az Aral-tó vízgyűjtő területére hatol. Hiányzik viszont az így megjelölt terület északi és déli részének számos vizéből. Dániából kipusztult, bár többször megkísérelték visszatelepíteni. Svédország és Finnország legdélibb részén rendkívül ritka. Az Északi Jeges-tenger vízgyűjtő területéről hiányzik. Ugyancsak hiányzik Olaszországból és a Balkán-félsziget nagyobb részéről, ahol csak a Vardar vízrendszerében fordul elő. Megtalálható ezzel szemben Kis-Ázsiában, a Kaukázusban, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó gyakorlatilag teljes vízgyűjtő területén. Szigetszerű előfordulási területe alakult ki az Anglia déli részén végzett sikeres telepítések eredményeként.

BIOLÓGIA:

Előfordulási területén viszonylag nagyon eltérő vizekhez alkalmazkodik, még a félsós tengeröblökhöz is. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyeződését is viszonylag jól tűri. A hegyvidéki vizekbe nem hatol fel, tipikus élőhelyét a nem köves aljzatú állóvizek és lassú folyók képezik. Ennek megfelelően hazánk legtöbb vizében megtaláljuk. Éjjeli életmódot folytat, nappal ritkán hagyja el rejtekhelyét: a meder gödreit, az alámosott partrészeket, a víz alatti tuskókat. Táplálékát néhány példányból álló, kisebb csapatokban keresi. Az öreg harcsák magányosan vadásznak. Nagyobb csapatokat csak télen alkot, amikor a környék minden kisebb-nagyobb harcsája összegyűlik egy-egy alkalmas vermelő helyre.

Áprilisban az ivarérett példányok megkezdik vándorlásukat a megszokott ívóhelyekre. Nálunk a tejesek általában 4, az ikrások 5 éves korukban ivarérettek. (Tolünk északabbra az ivarérettség eléréséhez 1-2 évvel hosszabb időszak szükséges.) Ebben az időben a nemek jól megkülönböztethetők egymástól. A hímek állkapcsa szögletes, a végbélnyílásuk fölötti ivari szemölcs hegyes, míg az ikrásoknál kerek vége. Bizonyos eltéréseket a színezet is mutat, a hímek márványzata élénkebb és a hasra is kiterjed. A hímek mellúszójának első sugara jellegzetes S-alakú. Tavasszal a vizek felmelegedése idején a hím megkezdi az ívóaljzat, a leendő fészek tisztítását. Ez lehet víz alatti növényzet, áradáskor víz alá került bokor vagy fűzfa gyökérzete. Tavakban a nád szegély alá sekély gödröt ás, amelybe belóg a nád gyökérzete. Május végén, júniusban történik meg az ívás, tartósan 20 °C fölötti vízhőmérsékletnél. Általában este 20-23 óra között figyelhető meg a harcsák ívása, de néha hajnalig is elhúzódhat. H. TAMÁS, HORVÁTH és TÖLG (1982)* leírása szerint az ívás igen mozgalmas: viszonylag szűk helyen a hajlékony harcsatestek összefonódva kavarognak. E folyamat visszatérő mozzanataként a hím harcsa testével úgy fonja körül a nőstény haltájékát, hogy közben mintegy kipréseli belőle az ikrát. E préselő tevékenység alatt a hím ivarnyílása mindig a nőstény ivarnyílása közelében van és az egyidejűleg kipréselt ondósejtek azonnal megtermékenyítik a frissen vízbe került ikrát. Az ívási mozgás úgy történik, hogy az éppen távozó ikra mindig a gyökérbojtok közelébe kerül és arra azonnal felragad. Ezt segíti a farok alatti úszó intenzív mozgása is, amely a lehulló ikrákat visszahajtja a fészek szálaira. Ennek ellenére a termékenyült ikra egy része lehull az iszapba, ahol rövid idő alatt el is pusztul.

A testtömeg kg-onként lerakott ikra 20-30 ezer db között változik. A lerakáskor 2 mm-es átmérőjű ikraszemek 3-4 mm-re duzzadnak. A fészket a hím őrzi, amely igyekszik minden ellenséget távol tartani és farkának állandó mozgatásával biztosítani az ikra fejlődéséhez szükséges, oxigéndús környezetet. A keléshez kb. 3 nap (60 napfok) szükséges. A hím harcsa akkor hagyja abba a fészek őrzését, amikor a lárvák aktívabban kezdenek úszni (kb. 3–4 nappal a kelés után). Ebben az időben a kisharcsák a fészek legsötétebb részeiben gyűlnek össze és ott farkuk együttes, ütemszerű csapkodásával keltenek állandó, friss vízáramlást. Ezt követően rövid időn belül (a kelés után 5-7 nappal) megkezdődik az önálló táplálkozás is (H. TAMÁS, HORVÁTH és TÖLG 1982). A harcsaivadék első táplálékát ágas csápú rákok és kandicsfélék képezik, de viszonylag hamar meg jelennek étlapján az árvaszúnyog-lárvák. Sokáig folytat a harcsaivadék vegyes – plankton- és bentoszevő – táplálkozást. A közölt adatok tógazdasági körülmények közt végzett vizsgálat eredményeit mutatják be. Természetes vízi adattal a Duna alsó, szovjet szakaszáról rendelkezünk (BRUJENKO 1966). Ezek szerint a plankton fogyasztás 24-30 mm-es testhossz elérése után jelentősen csökken és előtérbe kerülnek az árvaszúnyog-lárvák. Megfigyelések szerint a részben ragadozó életmódra már a 30-52 mm-es kisharcsák is áttérnek.

A növendék és felnőtt harcsák gyakorlatilag minden számukra hozzáférhető állati táplálékot – élőt és dögöt – egyaránt elfogyasztanak. A nagy példányok összeszedik az apró kérészlárvákat, de vízimadarakat, vízbe esett emlősöket is fogyasztanak. A fő táplálékot halak képezik, de általános megfigyelés, hogy a nemes halfajok állományában csak túlságosan nagyra nőtt harcsák okozhatnak jelentősebb kárt. Hazai vizeinkben a harcsa táplálékát 114 db tiszai példány alapján VÁSÁRHELYI (1948, 1968) vizsgálta.

Az alábbiakban részletesen ismertetjük a gyomortartalom-vizsgálatok eredményeit, melyek jól szemléltetik a táplálék rendkívüli változatosságát:

-június: karika keszeg, küsz, jász, dévér- és bagolykeszeg, balín, márna, paduc;

-július: ponty, márna, karika keszeg, küsz, kárász, jász, dévér- és szilvaorrú keszeg, domolykó, balin, bodorka, vörösszárnyú keszeg, paduc, harcsa, sügér, selymes durbincs, magyar bucó, kecskerák, kérészálca;

-augusztus: kárász, karika keszeg, jász-, dévér, bagoly-, lapos- és szilvaorrú keszeg, balin, domolykó, garda, paduc, harcsa, vörösszárnyú keszeg, réti csík, selymes durbincs, német bucó, pisztrángsügér, kecskebéka, kérészálca, mezei pocok, éti csiga, kagyló;

-szeptember: dévér- és karika keszeg, menyhal, réti csík, német bucó, mezei és vízi pocok, kérészálca, béka.

Az Al-Dunán végzett részletes vizsgálatok (2253 harcsa gyomortartalmának elemzése) hasonlóan változatos táplálék-összetételre hívták fel a figyelmet: mindenekelőtt a rovarlárvák és a folyami rák magas részarányára, a halak közül pedig a gazdasági szempontból kevésbé jelentős fajok fogyasztására (VASILIU és POPESCU 1943). Számos leírást olvashatunk a harcsa rendkívüli falánkságáról, az elfogyasztott prédák nagyságáról. A leírások többsége azonban egy-egy példányra vonatkozik, nem vonhatunk le olyan következtetést, mintha a harcsa kilós pontyokkal táplálkozna. Az e téren végzett vizsgálatok éppen ennek ellenkezőjét látszanak igazolni. Vagyis a harcsa, testméretéhez képest, viszonylag kis termetű halakat fogyaszt. HOROSZEWICZ (1971) a Visztulán hasonlította össze a ragadozók táplálékhalainak méretét és megállapította, hogy a harcsa által elfogyasztott legnagyobb zsákmányhal a ragadozó hosszúságának 12,7%-a volt, míg a csuka és a fogassüllő esetében ez az érték 38, illetve 28% volt.

A falánkság fogalmába nemcsak a préda nagysága, hanem a táplálkozás intenzitása, gyakorisága is beletartozik. A harcsa emésztéséről FÁBIÁN, MOLNÁR és TÖLG (1963)* végzett laboratóriumi körülmények közt értékes vizsgálatokat. Megállapításuk szerint egy-egy táplálékadag megemésztésére a harcsának a vízhőmérséklettől függően a következő időre van szüksége: 5 °C – 206 óra, 10 °C – 86 óra 31 perc, 15 °C – 49 óra 26 perc, 20 °C – 28 óra 52 perc, 25 °C – 20 óra 36 perc. A nyáron felmelegedő vízben tehát annyira felgyorsul az emésztés, hogy érthetővé válik a harcsák intenzív rablása, nagy táplálékfogyasztása. Az intenzív táplálkozás, a táplálék változatos összetétele és a harcsa viszonylag passzív életmódja az elfogyasztott táplálék más ragadozókhoz viszonyítva jó hasznosulását teszi lehetővé. A különböző körülmények között végzett külföldi vizsgálatok 6-8 kg között határozták meg a harcsa 1 kg-os testtömeg gyarapodásához szükséges természetes táplálékmennyiséget. A harcsa növekedésével kapcsolatosan a nemzetközi szakirodalom bőséges anyagot közöl. Részletesen vizsgálva a közleményeket, sajnos meg kell állapítani, hogy megbízható összehasonlításra általában nem alkalmasak. A szerzők többsége viszonylag alacsony esetszám, gyakran mindössze néhány példány alapján vonta le következtetéseit, pedig a magyar természetes vizeken és tógazdaságokban szerzett tapasztalatok a növekedési ütem nagyfokú egyedi változékonyságát mutatják.

Hazánkban e téren ez idáig HARKA (1984) végezte az egyedüli részletes harcsanövekedési vizsgálatot. Vizsgálatához a Tisza tiszafüredi szakaszán 1976-1981 között fogott, összesen 140 példány adatait használta fel. Az életkor meghatározását és a növekedés visszaszámítását a mellúszók első, csontos sugarából készített metszet alapján végezte. Az idézett szerző szerint a harcsa növekedése csak a korosztályok átlagértékeit tekintve mondható egyenletesnek, az azonos korú példányok testhosszai között jelentős eltérések tapasztalhatók.

Mióta a vizát “ritka vendégnek” kell tekinteni, a harcsa vizeink legnagyobbra növő lakója. MARSILIUS 1726-ban megjelent munkájában 340 kg-os dunai harcsáról tesz említést. BERG (1948/49)* a Dnyeperből 5 m hosszú és 300 kg tömegű harcsáról számol be. A régebbi magyar szakirodalom általában 250 kg-ban jelölte meg a harcsa maximális tömegét. Reálisabb azonban 2,5 m-ben és 120 kg-ban elfogadni e halfaj maximális nagyságát vizeinkben. Ennél nagyobb példány előkerülésére napjainkban már nem számíthatunk. A horgászrekord hazánkban az 1986-ban, a Fadd-Dombori holtágból fogott 95,8 kg-os tömegű, 238 cm hosszúságú harcsa, míg a “második” helyezett,,a Pécsi-tóból 1984-ben kiemelt 78 kg-os példány.