LEÍRÁS:

Jellegzetes testalkata az első pillanatban megkülönbözteti vizeink többi lakójától. Kacsacsőrszerűen végződő feje a testhez képest igen nagy (a fej hosszúsága közel kétszerese a legnagyobb testmagasságnak). A fej a szem előtt felülről lapított, egyébként az egész erősen megnyúlt test oldalról lapított. A fejtől a rövid faroknyélig a hát és a has vonala párhuzamos. Úszói viszonylag kicsik. A hátúszó jellegzetesen a test utolsó negyedében helyezkedik el, a farok alatti úszó fölött. A mellúszók közvetlenül a kopoltyúfedő alsó része alatt találhatók. A farokúszó bemetszett. A felnőtt példányokon az oldalvonal a test egész hosszában jól látható. Pikkelyei aprók, a fej két oldalán és a kopoltyúfedő felső részén is megtalálhatók.

Hatalmas szájában erőteljes ragadozó fogazatot találunk. Különösen jellegzetesek a vomer és a palatinum több sorban elhelyezkedő erős, de hajlékony fogai, amelyek befelé haladva egyre nagyobbak. A dentale és az intermaxillare fogai egy sorban helyezkednek el. A nyelven apró fogak vannak.

Háta sötétszürke, oldalának alapszíne zöldes szürke vagy teljesen zöld, a has felé világosodó. A has fehér. A testoldal változó élénkségű, gyakran sávokba rendeződő sárgás foltozása adja meg a csuka különleges színköntösét. A fej nagyobb része is a testoldalhoz hasonló színezetű. Páros úszói és a farok alatti úszó sárgás vagy vöröses alapszínű, a hátúszó és a farokúszó szürkésbarna. A mellúszó kivételével valamennyi úszó sötétbarna foltokkal tarkított.

Általában elmondható, hogy a csuka színe a vízterülettől, az évszaktól és a hal életkorától függően is rendkívül változékony.

Egy színváltozata ismeretes, az úgynevezett ezüstcsuka. E változatot először Észak-Amerikában találták meg, de napjainkra szórványosan az elterjedési terület más részeiről is jelezték előfordulását. Az ezüstcsuka testoldaláról hiányzik a jellegzetes mustárzat, az egész hal egyöntetűen fémes kék vagy zöld, esetleg élénk ezüst színű (LAWLER 1960).

ELTERJEDÉS:

A csuka az északi féltekén általánosan elterjedt halfaj. Európában a Skandináv-félsziget legészakibb részéről, az Appenini-félsziget Tiberis-folyótól délre eső területeiről, valamint Dalmáciából hiányzik. Írországból a XIII-XIV. század óta ismeretes. Telepítések eredményeként napjainkban az Ibériai-félszigeten is elterjedt, Spanyolországban és Portugáliában egyaránt. Ugyancsak sikeres volt honosítása Marokkóban és Tunéziában is. Megtalálható Kis-Ázsiában, az Aral-tó vízgyűjtő területén és Szibéria vizeiben. Észak-Amerika mérsékelt égövi területein is általánosan elterjedt. Az édesvizeken kívül a félsós – brakk – vizekben is megél (Balti-tenger, Északi-tenger).

BIOLÓGIA:

A csuka tipikus állóvízi halfaj, a gyors sodrású vizeket kerüli. Különösen kedveli a kisebb, növényzettel benőtt tavakat. A nagyobb tavakban, a parti zónában található. Folyóvizeinkben a sekély szélvizek lakója. Igen jelentős csukaállomány alakul ki a frissen elárasított víztározókban. Néhány év után – a kitermelés módjától függetlenül – már csökkeno tendenciát mutat a víztározók csukaállománya. Az igényeinek megfelelő vízterületeken hazánkban általánosan megtalálható.

Általában egész évben kitart megszokott élőhelyén. Egyedül tavasszal figyelhető meg vándorlása, melynek során felkeresi megszokott ívóhelyeit. Az ívási időszak nálunk február második felére és márciusra esik. A kisebb csukák egészen sekély gyakran arasznyi – vízben ívnak, a nagyobb példányok 1-2 m-es mélységben. Az ívási aljzat minden esetben növényzet: víznövényzet, elárasított rét, nádtorzsák. Mivel az ívás általában sekély vízben történik, a vízszint-ingadozások – mindenekelőtt a víztározók esetében – az egész szaporulatot tönkretehetik.

Az ikrások három-, a tejesek kétéves korban ivarérettek. Az ikraszemeket a szülők viszonylag nagy területen szórják szét. A 2,5 mm-es átmérőjű, ragadós ikraszemek a növényzeten tapadnak meg; az alacsony vízhőmérséklet következtében viszonylag hosszú idő szükséges kikelésükhöz.A körülbelül kéthetes ikrafejlődés (120-140 napfok} után kikelő csukalárvák még napokig a növényzeten függenek. Aktív táplálkozásuk kezdetén 12-13 mm-es hosszúságúak. A zsenge csukaivadék a növényzet sűrűjében keres menedéket. Első táplálékát kerekesférgek képezik, de gyors fejlődése következtében napról napra nagyobb plankton szervezeteket igényel. A 20 mm-es csukaivadék már ragadozó életmódra tér át. Ilyenkor mesterséges körülmények között, nagy állománysűrűség esetén óriási méreteket ölthet a kannibalizmus. Természetes körülmények közt a kannibalizmus kisebb károkat okoz, mivel épp a kritikus időszakra esik a pontyfélék zsenge ivadékának megjelenése. Ha valamely okból e terített asztal elmarad, abban az évben a csuka szaporodása is gyenge eredményt hoz.

A csuka nem tartozik a válogatós ragadozók közé. Gyakorlatilag minden olyan halfajt elfogyaszt, amelyhez hozzájut. Táplálékának pontos összetételét sajnos ez idáig hazánk egyetlen vizében sem vizsgálták. Általánosságban megállapítható, hogy a csukák növekedésükkel párhuzamosan a mind nagyobb termetű prédát részesítik előnyben. A magas testű halfajokat is könnyen lenyelik, így a keszegfélékből és a kárászokból fogyasztanak sokat. Természetesen a pontyivadékban is jelentős kárt tehetnek.

Nappali ragadozó, de a késő esti és az éjszakai órákban is aktív lehet. Az áldozatul kiszemelt halról oldalvonal-szervével szerez tudomást, szeme csak a támadás utolsó fázisában segíti a zsákmányt megragadásában. Lesből támad, áldozatát nem üldözi.

Szinte egész évben táplálkozik, falánksága csak az ívás idején és a nyári hónapokban mérséklődik.

Ez utóbbi az ilyenkor esedékes évi fogváltásnak tudható be. Minden csukának egyhónapos böjtöt jelent ez a fiziológiai folyamat, amelyet előbb a nagy, majd a kisebb termetű példányok fejeznek be.

A halakon kívül apró vízbeesett emlősök és békák szerepelnek a csuka étlapján. Egyes vizeken sok apró vízimadár esik e falánk ragadozók áldozatául.

A rendelkezésre álló táplálék mennyisége és az éghajlati viszonyok határozzák meg fejlődési, növekedési ütemét. Általában elmondható, hogy egyike vizeink legjobb növekedési eréllyel rendelkező halfajainak, amely optimális körülmények között valóban rendkívül gyorsan gyarapítja testnagyságát. BUSS (1961) szerint egy ideális körülmények között nevelkedett csukaivadék 171 nap alatt 45 cm-es hosszúságúra növekedett.

Hazánkban ez idáig egyedül a Tisza tiszafüredi szakaszán vizsgálták a csuka növekedését (HARKA 1981).

Egyike vizeink legnagyobbra növekedő halainak. A nemzetközi szakirodalomban óriási, több száz éves matuzsálemi kort megért csukákról lehet olvasni. Ezek a szenzációs adatok nincsenek megfelelően bizonyítva, sőt gyakran igen könnyen bizonyítható, honnan ered a szenzációs “kacsa”.

Hitelt érdemlő adatok alapján az eddig fogott legnagyobb példány 35 kg tömegű volt. Nálunk a horgászrekord 17,5 kg tömegű (Ipoly, 1983).