LEÍRÁS:

Oldalról lapított, viszonylag magas testű hal. Hát és hasvonala erősen ívelt. Úszói viszonylag fejlettek, a hátúszó kezdete a halúszóknál hátrább található. Szája felső állású. Az oldalvonal pikkelyeiek száma 38-42, az oldalvonal fölött 7-8, alatta 3-4 pikkelysor található. A halúszók és a farok alatti úszó között a pikkelyek élt alkotnak. Egyike vizeink legszínesebb halainak. Háta feketés-zöld, oldala az ivadéknál ezüstös, később aranysárga.

Szemgyűrűje – ellentétben a gyakran használt, megtévesztő pirosszemű kele elnevezéssel – aranysárga, esetleg narancsvörös. Páros úszói, valamint a farok alatti élénk vörösek. A hátúszó és a farokúszó szürkés alapszínű, olykor vörhenyes árnyalattal. Gyakran összetévesztik a bodorkávai. Az ivadékkorban a két faj csak a garatfogak alapján különíthető el teljes biztonsággal. A felnőtt példányok könnyebben meghatározhatók.

ELTERJEDÉS:

Európában, széles körben elterjedt, csak Skóciából, Izlandról, Norvégiából, Svéd- és Finnország északi részéről, az Ibériai-félszigetről, Dél-olaszországból és Dél-Görögországból hiányzik. Ázsiában megtaláljuk a Boszporusz mentén, a Kaukázusban és keletebbre az Aral-tó vidékéig.

Önálló alfaja él a Balkán-félszigeten az Ohridi-tóban (S. e. ohridanus), valamint Észak- és Közép-Olaszországban, az Adriai-tengerbe ömlő jugoszláviai és albániai folyók vízrendszerében (S. e. scardafa).

BIOLÓGIA:

Észak-Európában legnagyobb számban az úgynevezett csukás-compós tavakban, hazánkban a növényzettel erősen benőtt holtágakban él. Szemben a bodorkával, kerüli még az enyhébb sodrású vízterületeket is. Kisebb csapatokban él egy-egy megszokott helyen, a sűrű vizinövényzet tisztásain. Ezeket a helyeket csak akkor hagyja el, amikor a telelésre vagy az ívásra nagyobb csapatokba verődik.

Ívási időszaka május-június. Ilyenkor a vörös szárnyú keszeg csapatok a közös ívóhelyen más halfajok közé is keveredhetnek. Ennek következménye, hogy viszonylag gyakoriak a közelebbi és távolabbi rokon halfajokkal alkotott hibridek. Ezek a hibridek tovább nehezítik a vizek “fehérhal” állományának fajmeghatározását.

Ha az időjárás megfelelő, gyakran előfordul, hogy a két-hároméves korban ivarérett vörösszárnyú keszegek már április folyamán megkezdik nászukat. Az ívási vízhőmérséklet tekintetében megoszlik a különböző szerzők véleménye. BERINKEY (1966)* szerint 15-18 °C-on NIKOLSZKIJ (1950)* szerint 20-22 °C-on történik e halfaj ívása. Az ikrák keléséhez NIKOLSZKIJ (1950)* és BALON (1967a)* véleménye szerint 20-22 °C-on három napra van szükség. Az ikrák pirosas színűek, átmérőjük 1,5 mm, számuk 100-200 ezer között változik.

A kikelt apró vörösszárnyú keszegek körülbelül három napig – szikzacskójuk felszívódásáig – a növényeken függenek. Első táplálékukat a legfinomabb zooplankton és algák képezik. Fejlődésük során fokozatosan térnek át a magasabb rendű növényzet fogyasztására. Ez az áttérési időszak körülbelül két évig tart, a már kifejlett vörösszárnyú keszegek táplálékában döntő jelentőségűek a víz alatti növényzet lágyabb hajtásai. Egyes szerzők szerint a vörösszárnyú keszeg teljesen növényevő. Általános mégis az a vélemény, hogy különösen az őszi és a téli időszakban halunk nagy mennyiségben fogyaszt állati eredetű táplálékot is. Ennek összetételében a legfontosabbak a planktonikus szervezetek, valamint a vízre hulló rovarok. Erre utal a vörösszárnyú keszeg szájának felső állása is. A nagyobb példányok elkapják a közelükbe merészkedő halivadékot. Ez a hajlam erősebben jelentkezik, mint a többi keszegfélénél.

Hosszú életű, de viszonylag kistermetű halfaj. A 30-35 cm-es, fél kiló körüli példányok már nagynak számítanak. Kivételesen 1 kg-os vörösszárnyú keszegek is előkerülhetnek. Növekedési neméről – sajnos – hazai adatokkal nem rendelkezünk. Némi tájékoztatást adnak viszont BALON (1967a)* szlovákiai adatai; szerinte a vörösszárnyú keszeg egyes életéveiben a következő testhosszt éri el: 4, 7, 9, 11, 13, 16, 18, majd a nyolcadik évben 21 cm.