LEÍRÁS:

A ponty testalakja örökletes alapon és környezeti tényezők hatására jelentős változékonyságot mutat. E változékonyság a természetes vizekben élo vadpontyokra és a háziasított, tógazdasági pontyra egyaránt jellemző. A test magasságának, szélességének és hosszúságának jellemzésére a pontynál négy mutató használatos : a profilindex (a test hosszúság és a testmagasság hányadosa), a kereszt metszetindex (a testmagasság és a testszélesség hányadosa), a fejindex (a testhosszúság és a fej hosszúság hányadosa) és a faroknyél index (a test magasság és a faroknyél hossz hányadosa). A vizeinkben élő vadpontynak két formáját különböztetjük meg: a nyurga pontyot (C. c. morpha hungaricus) és a tőpontyot (C. c. morpha acuminatus).

A nyurga ponty teste nyújtott, hengeres. Profil indexe 3,5-4,5; keresztmetszetindexe 1,4-1,8; fejindexe 3,8-4,3; faroknyél indexe 1,4-2,0 értékhatárok között változik. A tőponty a magasabb hátú, rövidebb testhosszúságú, oldalról viszonylag lapítottabb forma. E formánál a profilindex 2,8 3,5; a keresztmetszetindex 1,5-2,0; a fejindex 3,6-4,1; a faroknyél index 1,6-2,2 között van (JÁSZFALUSI in MAUCHA és MTSAI 1954*). Az általában még magasabb és oldalról lapított testű, tógazdasági nemes pontyot a szakirodalom nem tekinti önálló formának, bár UNCGR EMIL magyarországi viszonylatban több írásában is a C. c. forma nobilis hungaricus megjelölést használta. Az európai pontynemesítés alapját képező, ún. klasszikus tógazdasági pontyfajtákat JÁSZFALUSI (id. mu) két csoportba sorolta. Véleménye szerint az egyenes hátívelésű pontyok közé tartoznak a frank, a lauschitzi, a wittingaui és az ukrajnai fajták (profilin dex: 2,6-3,0; keresztmetszetindex: 1,5-1,8), a hirtelen hátívelésű pontyok körébe pedig az alschgründi és a galíciai pontyok (profilindex 2,0-2,6; keresztmetszetindex: 1,8-2,2). A magyar tógazdaságokban, az utóbbi évtizedekben a 2,2-2,4 közötti profilindexű tájfajták és nemesített fajták tenyésztése vált általánossá.

Szája csúcsba nyíló, harmonikaszerűen kitolható. 4 bajuszszálak közül 2 rövidebb a felső ajkon, 1-1 hosszabb pedig a száj két szegleténél található. Szeme a testhez képest kicsi. Hosszú alapú hát úszójában III-IV kemény és 16-22 osztott sugár található. Az utolsó kemény sugár hátsó részén fogazott (“bognártüske”). A rövid farok alatti úszóban III kemény és 5-6 osztott sugár van. Az utolsó kemény sugár tüskeszerű, hátsó részén fogazott. Jól fejlett farok úszója mélyen kivágott. Pikkelyei nagyok. A teljes pikkelyzetű vad- és tógazdasági pontyoknál az oldalvonal pikkelyeinek száma 33-40 között változik. Az oldalvonal fölött és alatt egyaránt 5-6 pikkelysor található. A tógazdasági nemes pontynál négy örökletes pikkelyezettségi típus ismeretes: a pikkelyes, a tükrös, az oldalsoros, és az ún. borponty (PROBST 1953; BAKOS 1968). Külső megjelenésében a fenti örökletes típusoknak számos variációja van, különösen a tükrös pontyok hiányos pikkelyzetének elhelyezkedésében. A borpontyok testén is találunk néhány pikkelyt, így azok könnyen összetéveszthetők a nagyon hiányos pikkelyzetű tükrösökkel. A pontos megkülönböztetésre azért van szükség, mivel a genetikai alapon oldalsoros, továbbá a borpontyok olyan gének hordozói, melyek letális kombinációt adhatnak. Az ilyen génekkel rendelkező pontyok kevésbé életképesek, növekedésük rossz, kevésbé szaporák, így tenyésztési szempontból nem kívánatosak. Ezek a szempontok késztették a tenyésztőket arra, hogy kiselejtezzék az oldalsoros és borpontyokat a továbbtenyésztésből. Az örökletes alapon tükrös pontyok közül is selejtezésre kell, hogy kerüljenek az ezekkel könnyen összetéveszthető variációk. Jelenleg tehát a nemesítési munkák alapanyagát a pikkelyes és a más típusokkal össze nem téveszthető hátsoros tükrös pontyok képezik.

BAKOS (1968) szerint a növekedő képesség és életképesség mellett a testforma, az úszók szerkezete, a garatfogak száma, a kopoltyúívek varsafogainak száma a fejcsontok száma, a szálkák száma és az oldalvonal alakulása is együtt öröklődhet a pikkelyezettséggel. A ponty színe testalakhoz hasonlóan az élőhelytől és a származástól függően változik. A hát leggyakrabban sötét olajzöld vagy olajbarna, a testoldalon a zöldessárga szín dominál, a has sárgásfehér vagy teljesen fehér. Előfordulnak albínó, kékes alapszínű és narancsvörös példányok. Ez utóbbiak szórványos előfordulása tógazdasági pontyaink közt egy 1910-ben Japánból történt importtal volt magyarázható. Évtizedeken át előfordultak visszaütések a japán törzsre. Mivel a távol keleti ponty alfajból kitenyésztett színes díszpontyok termelésével az utóbbi években hazánkban is üzemi méretekben foglalkoznak (PÉNZES és TÖLG 1986), természetes vizeinkben is gyakorivá váltak a piros vagy tarka színezetű pontyok. Az úszók szürkés színűek, a páros úszók és a farok alatti úszó vörhenyes.

ELTERJEDÉS:

Napjainkban a ponty a földünkön legszélesebb körben elterjedt édesvízi halfaj. Európában és Ázsiában részben természetes terjedésének, részben az ember tudatos telepítő tevékenységének köszönheti, hogy a legészakibb területek kivételével gyakorlatilag mindenütt megtalálható az élőhelyi igényeinek megfelelő vizekben. Széles körű elterjedése viszonylag új keletű. Egyes szerzők – így KIRPICSNYIKOV (1967) szerint – már a harmadkorban elterjedt volt az egész eurázsiai kontinens vizeiben, de a jégkorszak hatására az eredetileg egységes elő fordulási terület keleti és nyugati részre szakadhatott. BALON (1974) szerint a ponty eredeti őshazája Közép-Ázsia, ahonnan természetes úton terjedt el keleten Kínáig és nyugaton a Duna vízrendszeréig. BALON a régészeti leletek hiánya alapján kizárja előfordulását a jégkorszak előtti Európában. A ponty késői megjelenését bizonyítja, hogy a pleisztocénben más halfajoktól eltérően nem jutott fel Skandináviába és a Brit-szigetekre. Ugyanebben az időszakban – ellentétben a csukával – a Bering földnyelven nem vándorolt át Észak-Amerikába, tehát a Távol-Keletre is csak később kerülhetett.

A ponty őse a Kaszpi-tenger térségében alakulhatott ki a pleisztocén végén. A jégkorszak utáni hőmérsékleti optimum tette lehetővé, hogy egyes pontytörzsek eljussanak az Aral-tó vízrendszerébe, Kelet-Ázsiába, illetve a Fekete-tenger környékére. Így jelenhetett meg mindössze 8-10 ezer évvel ez előtt a Duna vízrendszerében. Európa más vizeiben előfordulása a kereszténység kora – tehát az ember tudatos terjesztése – előtt nem valószínű.

Biometriai vizsgálatok alapján eurázsiai vadon élő pontypopulációit MISIK (1958) a következők szerint osztotta fel:

1. Az európai vadponty (C. carpio carpio, amelyet a Duna vízrendszerének populációja képez).

2. A kelet-ázsiai vadponty (C. carpio haematop terus).

Később KIRPICSNYIKOV (1967) a hátúszóban található lágy sugarak, az oldalvonal mentén található pikkelyek száma, valamint a csigolyák és a kopoltyúívek varsafogainak száma alapján 5 alfajt határoz meg, melyek a következők:

1. Az európai-transzkaukázusi ponty (C. carpio carpio), melynek keleti elterjedési határa az Urál folyó.

2. A közép-ázsiai ponty (C. carpio aradensis).

3. A távol-keleti ponty (C. carpio haematopterus).

4. Az észak-vietnami ponty (C. carpio viridiviolaceus).

5. Az indonéziai ponty, amely biometriai szempontból a legkevésbé ismert (tudományos név megjelölése nélkül).

E felosztásnak megfelelően az európai-transzkaukázusi alfajból vezethetők le az európai vizekben élő vadpontyok és tógazdasági nemes pontyok. Eltekintve a néhol szintén elvadult, Japánból származó díszpontyoktól, a C. carpio carpio alfaj került betelepítésre Afrikába, Észak- és Dél-Amerikába, Ausztráliába és Óceániába. Ugyancsak jelentős volt az európai tógazdasági nemes ponty ázsiai telepítése, részben őshonos pontyállománnyal rendelkező vidékekre is. 1904-ben Japánban, 1927-ben Indonéziába telepítettek európai pontyokat, majd más ázsiai országok (Tajvan, Izrael, Irak, Nepál, stb.) földrészünkről importálták az intenzív tógazdasági tenyésztésre leginkább alkalmas törzseket.

BIOLÓGIA:

A ponty élőhelyét eredetileg az alföldi jellegű, nyáron felmelegedő, sekély vizű tavak, holtágak, a folyók alsó és középső folyásának mellékágai, kiöntései képezték. Jól alkalmazkodik a víz viszonylag magas sótartalmához is. (A mesterséges telepítések következtében napjainkban sok olyan vízterületen is előfordul, melyek alapvető igényeinek nem felelnek meg, így bennük a pontyok növekednek ugyan, de nem szaporodnak.) Mind a víz hőmérséklete, mind kémiai tulajdonságai vonatkozásában a ponty rövid időn át rendkívüli tűrőképességet mutat. A letális hőmérséklet általában 35 °C körül van, de esetenként rövid ideig 40 °C hőmérsékletet is elvisel. Fejlődésének hőmérsékleti optimuma 23 °C körül van. A víz kémhatásának vonatkozásában a ponty igénye 6,0-9,0 pH érték között alakul. Viszonylag szegényes oxigénviszonyokat is elvisel.

Különböző éghajlati viszonyok mellett a ponty ivarérettségét különböző idő alatt éri el. Trópusi vizekben elég erre egyetlen év, míg nálunk a tejesek 2-3, az ikrások 3-4 év után ivarérettek. Természetes ívó helyét a dús növényzettel borított kiöntések képezik, ezért a folyók vizének szabályozása nagyrészt felszámolta a ponty természetes szaporodásának lehetőségét. A még meglévő természetes ívó helyek is csak egyes években járulnak hozzá a pontyállomány növekedéséhez, mivel a vízállási viszonyok, az árvizek gyors visszavonulása gyakran teszi tönkre a már lerakott ikrát vagy a kikelt zsenge ivadékot. Hasonló okokból, a sajátos hullámzási viszonyok és a magas kolloidtartalom miatt nem számolhatunk a ponty természetes állománypótlódásával legnagyobb tavunkon, a Balatonon sem.

A vadpontyok ikrájukat fokozatosan érlelik be, az ívás néhány napos közökkel ismétlődik. A tógazdasági pontyok ezt a tulajdonságot bizonyos mértékben már elvesztették, mert a kedvező tógazdasági környezetben a bőséges tápanyagellátás eredményeként az ikrák fejlődése és érése szinkronizált. (Ez kiválóan megfelel a keltető házi szaporítás követelményeinek.) A természetben az ívás 18-20 °C-nál kezdődik, de ennél hűvösebb vízben is megfigyeltek már pontyívást. Hazánkban a ponty ívási ideje április végétől június végéig húzódhat el.

A ponty a csoportosan ívó halfajok közé tartozik: az ívó helyen néhány ikrásból és több tejesből álló csapat különül el. ZARNECKI és RYCHLICKI (1963) akváriumi megfigyelései szerint a 4 órás ívási aktus a következő módon zajlik le:

- a tejes körülússza a nyugodtan úszó ikrást;

- az ikrás a fenék felé úszik, és ott a tejeshez viszonyítva ferde pozíciót foglal el;

- az ikrás a fenék felett vízszintesen helyezkedik el, a tejes vele párhuzamosan, közvetlenül mellette áll meg;

- mindkét halteste kb. 1 másodpercig görcsösen megremeg, miközben egyszerre történik az ikra és a tej kibocsátása; ez az aktus 1-4 alkalommal ismétlődik;

- a halak közvetlenül a víz felszíne alá úsznak, a tejes 1-5 percig kering az ikrás körül majd a halak újból a fenék felé húznak, ahol megismétlődik az előbbi magatartásmód.

Az ikrás testtömeg-kg-onként 150-200 ezer ikrát érlel. A szürkés színű ikraszemek 1-1,5 mm-es duzzadás után 2-2,5 mm-es átmérőjűek, a növényzethez erősen tapadnak. Kikelésükhöz 3-3,5 nap (60-70 napfok) szükséges. Természetes körülmények közt a ponty a kárásszal (Carassius carassius) és az ezüstkárász (Carassius auratus) távol-keleti formájával, az aranyhallal kereszteződhet. (Mesterséges úton több más, gazdaságilag jelentős halfajjal is sikerült keresztezni. Az így előállított hibridek azonban a tógazdasági haltermelésben – az előzetes várakozással szemben – nem terjedtek el.) A kikelt 6-7 mm-es lárvák 4-5 napig függeszkednek a növényeken, ezután kezdik meg önálló táplálkozásukat.

A zsenge pontyivadék legfontosabb természetes táplálékát a különböző kerekesférgek (ROTATORIA) képezik. A kerekesférgek mellett a pontyivadék béltartalmában előbb az evezőlábú rákok (COPEPODA), majd az ágas csápú rákok (CLADOCERA) jelennek meg. A tógazdasági körülmények között végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a fiatal ponty rendkívül jól alkalmazkodik a pillanatnyilag rendelkezésére álló, méreténél fogva felvehető táplálékkészlethez. Növekedése során fokozatosan áttér a bentosz szervezetek, elsősorban az árvaszúnyog-lárvák fogyasztására, de plankton bőség idején még a kifejlett pontyok is visszatérnek erre a táplálékra. Általában elmondható, hogy a ponty mindenevő halfajunk, bár ezen belül a húsfogyasztás dominál természetes viszonyok közt. A vízbe hulló magvak, vízinövények, hínárok magvai és rügyei természetes vizeink pontyainak étrendjében csak jelentéktelen szerepet játszanak. Ritkán figyelhető meg ragadozó viselkedés; ezzel inkább a tógazdaságokban fehérjehiányban szenvedő anyapontyoknál találkozunk.

Talán a ponty általánosan ismert alkalmazkodó képességével magyarázható, hogy természetes vizeink vizsgálata során ez idáig kevés figyelmet szenteltek e halfaj pontos táplálék-összetételének. Az évről évre fokozódó pontykihelyezések azonban elodázhatatlanná teszik, hogy pontos képet kapjunk mennyiségi és minőségi vonatkozásban táplálkozásáról legfontosabb vízterületeinken, mindenekelőtt a Balatonban. Növekedése természetes vizeinkben nem egyenletes, jelentős mértékben függ a táplálék konkurensek mennyiségétől. Sok olyan természetes vizünkbe is telepítünk pontyot – főleg a horgászigények kielégítésére -, ahol olyan nagy mennyiségű keszegféle él, hogy a pontyok táplálékbázisa nagyon szegényessé válik. Növekedését tárgyalva meg kell jegyezni, hogy természetes vízi pontyállományunk jelentős része napjainkban már tógazdasági eredetű. A kihelyezésre kerülő tenyészanyag származása különböző lehet, egyáltalán nem képezte még vizsgálat tárgyát, hogy a tógazdasági nemes ponty, mely vonala alkalmas a természetes vízi kihelyezésre. Éppen ezért a megfigyelt növekedési értékek bár a gyakorlat számára adnak némi támpontot tudományosan nem értékelhetők.

Viszonylag hosszú életű halfaj, amelynek egyes példányai – ha a horgot és a hálót egyaránt sikerül elkerülniük – 25-30 éves kort, 1 méter fölötti testhosszúságot is elérhetnek. Az eddig ismert legnagyobb pontyot 1959-ben a Duna szlovákiai oldalán fogták, tömege 31 kg volt. A hazai horgászrekordot a Balatonból 1983-ban fogott 25 kg-os, 107 cm-es testhosszúságú példány tartja. Érdemes megjegyezni, hogy a horgászok által megakasztott, 15 kg fölötti pontyok közt rendkívül magas a Balatonból származók aránya. A ponty biológiájával kapcsolatos nemzetközi kutatási eredmények legjobban STEPHENS (1980) monográfiája alapján tekinthetők át.