LEÍRÁS:

Oldalról lapított, magas testű hal. Testhosszúsága 2-2,5-szerese a legnagyobb testmagasságnak. Feje a testhez képest kicsi, csúcsba nyíló szája körül nincsenek bajuszszálak. A hátúszóban III-IV kemény és 14-19 osztott úszósugár található. A leghátsó kemény sugár ún. bognártüskét alkot, amelynek fogai viszonylag nagyok, ritkábban állóak, mint a kárásznál. A hátúszó szegélye egyenes, közepén homorú. Az egyenes szegélyű farok alatti úszóban II-III kemény és 5-6 osztott sugár található. A farokúszó mélyebben bemetszett, mint a kárásznál. Pikkelyei nagyok, az oldalvonal pikkelyszáma 27-34. Az első kopoltyúíven 39-50 tüske található, hashártyája sötét színű. Háta sötétzöldes színű, oldalai ezüstös csillogásúak. Páratlan úszói sötétebb, páros úszói világosabb szürke színűek.

A kelet-ázsiai formából kitenyésztett aranyhal testalkata és színe lényegesen eltér a fentiekben leírtaktól. Tekintettel elszigeteltségükre, a magyarországi aranyhalállományok ismertetésével itt nem foglalkozunk, de felhívjuk a figyelmet WIESINGER (1975)* leírásaira.

ELTERJEDÉS:

Mióta bebizonyosodott, hogy a korábbi irodalomban önállóan tárgyalt két alfaj (C. c. auratus és C. a. gibelio) azonos (HENSEL 1971), az ezüstkárász kelet-ázsiai és nyugati formáját különböztethetjük meg.

A kelet-ázsiai formából tenyésztették ki az aranyhalat, amely díszhalként napjainkig már valamennyi földrészre eljutott és a megfelelő vízterületeken hosszabb-rövidebb ideig önfenntartó állományt is kialakított.

Más okokból, de a nyugati forma pontos földrajzi elterjedését is nehéz meghatározni. Természetes elterjedési területét az Amur vízrendszere, Szibéria és az Aral-tó vízgyűjtője, valamint a leginkább elfogadott nézet (BERG 1948/49)* szerint Kelet-Európa alkotja.

A természetes elterjedési terület nyugati határának megállapítása olyan elméleti jelentőségű probléma, amelyre talán sohasem kapunk biztos választ. Egyes források szerint az ember már a korai középkorban megkezdte e halfaj terjesztését, másrészt az utóbbi évtizedekben gyors ütemű természetes terjeszkedésének is tanúi lehettünk. Bonyolítja a helyzetet, hogy a halászság általában nem különböztette meg a kárásztól, így korábban nehezen volt követhető természetes terjeszkedése. Hazánkból – részben HECKEL-re hivatkozva – HERMAN OTTÓ (1887)* kövi kárász néven tárgyalta, leírása azonban ellentmondásos volt, és az egyes vízterületekről adott halfaj jegyzékekben sehol sem említi, hogy találkozott volna e hallal. Tény, hogy 1954-ben tógazdasági hasznosításra – nem kellően átgondolva – Bulgáriából importáltunk ezüstkárászt, de mai ismereteink szerint ez csak hozzájárult a faj egyébként megállíthatatlan gradációjához, amelyet hazánkban a 60-as évek óta tapasztalunk. Jelenleg Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része, Normandia, Dél-Olaszország, Dalmácia és a Pelopónniszosz tekinthető az ezüstkárásztól mentes területnek.

Az elvadult aranyhalak (kelet-ázsiai ezüstkárász forma) hazai elterjedéséről a WIESINGER (1975)* által közölt adatok felülvizsgálatra szorulnak az élőhelyek megváltoztatása miatt.

BIOLÓGIA:

Élőhelye némiképpen hasonló a kárászéhoz. Kedveli a lassú folyókat, csatornákat, a holtágakat, halastavakat, víztározókat. A természetes tavak közül azokat részesíti előnyben, amelyek eutrof jellegűek, de még nem mocsarasodtak teljesen el. Az igazi mocsarakban – ellentétben rokonával nem telepszik meg. Úgy tűnik, hogy vizeink rohamos eutrofizációja egyre inkább növeli az ezüstkárász rendelkezésére álló életterét.

Ivarérettségét 2-3 éves korban éri el. Szaporodás-biológiája rendkívül érdekes, hazai halaink közül az egyedüli olyan faj, amelynek teljes állománya gyakorlatilag kizárólag ikrás egyedekből áll. (A tejes ezüstkárászok hazai előfordulásával kapcsolatos szórványos jelzések még bizonyításra szorulnak.) Az ívásra érett ikrások más halfajokkal – ponttyal, bodorkával, vörös szárnyú keszeggel – ívnak össze, “kakukk-módra” csempészik ikráikat azok fészekaljába. Az idegen halfajtól származó sperma behatol ugyan az ikrába, de azt csak fejlődésre serkenti, az örökítő anyag összeolvadása elmarad. Ez a jelenség az ún. spontán gynogenezis.

A kikelő utódok nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok, amelyek ivarérettségüket valamennyien mint nőstények érik el. Érdekes, hogy ez a jelenség csak az európai ezüstkárászokra jellemző. Az ázsiai populációkban – ha kisebb számban is – mindig jelen vannak a hím ezüstkárászok is.

Szaporodás-biológiájának ez a különlegessége lehetővé teszi, hogy állománya egy-egy halpusztulás után akár egyetlen példányból is reprodukálódhasson. Gyors elszaporodását azonban nemcsak ez segíti. Apró, 1,5 mm körüli átmérőjű ikráiból egy-egy szezonban, Európában 100-400 ezer darabot érlel (BALON 1967a)*. Az ikra lerakása 2 vagy 3 részletben történik, májustól júliusig, alkalmazkodva az éppen nászukat tartó más pontyfélékhez.

Az elvadult aranyhalak vizeinkben “hagyományos” módon szaporodnak. Kereszteződésüket megfigyelték már a kárásszal és a ponttyal is.

Az erőteljes szaporodás következménye, hogy az ezüstkárász gyakran nagy sűrűségben lepi el a vizeket. Növekedési ütemére vonatkozóan nem is lehet általános irányszámokat közölni, mivel az nagy mértékben függvénye az egyes vizekben kialakuló állománysűrűségnek. Számos szerző megállapítja, hogy az ezüstkárász a kárásznál gyorsabban növekedik, de ennek bizonyítását azonos körülmények közt sehol sem végezték el. Kivételesen a 3 kg-os tömeget is elérheti, de vizeinkben már az 1 kg-osnál nagyobb példányok is ritkának számítanak.

Bár táplálékában a bentosz szervezeteken kívül jelentős szerepet töltenek be a növényi törmelékek is, mégis megállapíthatjuk, hogy a ponty legjelentősebb táplálék konkurense. Ráadásul, azok a vizek, ahol a legnagyobb tömegben tenyészik, pontyosításra is alkalmasak.