Ha a víz alá tudnánk látni, akkor valami ilyesmi elrendezésben  is láthatnánk egy tóparton a harcsafészket, ahol egy kapitális harcsapár ívik és a fészkük közelében tartózkodik. A tejes a part alá fürdött fészekben őrzi az ikrákat, míg az ikrás a fészek előtt kifürdött gödörben sziesztázik.

A mederben jól azonosítható a rendszeres mozgásukkal kifürdött mélyedés, amely aljzata kemény és tiszta.

A tejes teljes testével a fa gyökérzete alá húzódott. Az ikrák az alálógó gyökérszálakra vannak tapadva.

Előszó

Én harminc évig dédelgettem magamban a gondolatot és a vágyat, mire sikerült egy olyan jó barátra szert tennem, aki önzetlenül bevezetett a harcsahorgász módszerek új világába.

Évtizedek óta az orrom előtt volt jó néhány szürke harcsa, de nem ismertem fel a jelenlétüket, nem ismertem azokat a jeleket, azokat a “kódokat”, amelyek ismeretében már olyan jelenségekre figyelek, amikre azelőtt ügyet sem vetettem, és amelyek ismeretében, mint amikor a ködöt elfújja szél, kinyílott előttem a látóhatár.

Mindenkinek, akit a téma érdekel, azt ajánlom elsősorban, hogy a harcsázó szerelések beszerzése előtt igyekezzen szert tenni egy harcsás barátra, de legalább ismerősre, aki hajlandó a gyakorlatban megmutatni a harcsahorgászat trükkjeit. Számos együtt horgászat során van esély csupán ténylegesen beszerezni azokat a sikerélményeket, amelyek megalapozhatják a megfelelő kitartásunkat a sok eredménytelenséghez mindaddig, amíg el kezdjük kapizsgálni a dolgokat, és már egy – egy harcsa is megtisztel bennünket gyarapodó tudásunkat igazolván.

Az elméleti tudás, a jó harcsázó szerelések elengedhetetlen részei a dolognak, de csak annyiban segít, mint a táncosnak a jó zene és a szép báli ruha. Vagyis, ha nem tud táncolni, akkor hiába mindkettő!

Nem kívánok túl bőven kitérni a harcsahorgász módszerek azon részeire, amelyek terén számtalan jobbnál jobb szakmai írás elérhető. És a harcsázó szerelések ezernyi változatára. Én alapvetően három – négyféle szerelést használok beleértve a pergetést és a kuttyogatást is.

Minden horgászvíznek megvan az oda bevált, helyi harcsahorgász módszere, azt, és a harcsázó szerelések felépítését kell ellesni a helyiektől és csak ennek hiányában érdemes máshol bevált módszerekkel kísérletezni.

Főleg azokra a részletekre szeretnék koncentrálni, amelyekben a lényeget látom, és amely részleteket a harcsások többsége féltékenyen titokban tart.

A harcsa eredményes horgászatában a befektetett energiák 90 – 95%-a a megkeresésre megy elés a megfogásra csak a maradék jut. Aki ezzel nincs tisztában, vagy nem hiszi el, az ne is kezdjen neki, hacsak nem egy harcsákkal bővelkedő tó mellett lakik!

Azokat a részleteket, amiket különösen fontosnak tartok szövegkiemeléssel fogom jelezni, és kérem kedves olvasóimat, hogy abban a tudatban olvassák ezeket a kiemeléseket, hogy azok a részletek azok, amikben a lényeg megbúvik még akkor is, ha ez esetleg első olvasatra nem is tűnik úgy!

Mielőtt a harcsahorgászat szakmai leírásába belefognék, mindenképpen szeretném ajánlani szakmai érdeklődésű olvasóimnak, hogy nézzenek bele a “Harcsa történetek” – cím alatt található írásokba, mert ott a teljes, komplex folyamat, a felkészüléstől, a megkeresésen és a körülmények pontos leírásán át a kapásig, fárasztásig konkrét élmények alapján végigkövethető.

Itt az alkalmazott harcsa csalik, és azok felkínálási módjai is követhetőek. Valószínűleg ezáltal több használható információt nyújtva a témáról, mint a száraz szakmai szöveg.

Harcsajelek:

Pörs

Pezsgés

Harcsagyűrű

A kereső úszó harcsát jelez a fészekben

A fészken lévő harcsa végül elkapja a csalit !

Ezeket az intenzív úszómozgásokat figyelhetjük meg, ha a horgunk a fészken lévő harcsa közelében van és a hal mozog. Ha egy méterrel távolabb lenne az úszó, vagy magasabban a horog, akkor csak lassú vándorlást figyelhetnénk meg az úszón. Ezen a videón az látható, amikor a horog a hallal azonos mélységben van és néha testtel is sodorja. Az ikrákat őrző hím ritkábban mozdul meg, az úszó éppen csak sétálgat lassan a közelében. Amikor azt tapasztaljuk, hogy az úszónk, hiába tesszük többször is vissza a legmélyebb pont fölé, mindig egy irányban sodródik, akkor valószínűleg a hal hátsófertálya körül járunk és az egyhelyben fekvő harcsa lassú farokúszó mozgásával söpri az úszónkat. Ha ütemes, lassú szívdobogásra emlékeztető elnehezülések látszanak az úszón, akkor vagy a kopoltyú mellett, vagy a szája előtt, de túl mélyen vagyunk. Ilyenkor a látható jeleket a légző mozgás okozta vízáramlások hozzák létre.

A harcsafogás feltételei:

Harcsás víz

Sok szabadidő

Kitartás

Elméleti ismeretek

Gyakorlati ismeretek

Tapasztalatok

Azt gondolnánk, hogy eredményességünk legfontosabb biztosítéka, hogy olyan vízen horgásszunk, ahol sok harcsa van. Bizony valóban fontos ez, de aki nem érti a “csíziót”, az, bizony napokig is elhorgászgathat egy harcsa tanyájától pár méterre, és lehet hogy még rá sem fog jönni, hogy ott harcsa van!

Az eredményesség alapja, hogy olyan helyeken és időben keressük a harcsákat, ahol és amikor ténylegesen nagy a valószínűsége, hogy találunk is. Ez a harcsahorgászat tanulási folyamatának a legnehezebb része, mert saját tapasztalatok híján rendkívül sok időbe kerül annyi élményt begyűjteni, hogy magunktól szerezzük meg a minden részletre kiterjedő tudást.

Hogyan is tudunk jó harcsás vizeket felfedezni?

Személyes információk

Horgász újságok

Internet

Kapcsolatok (harcsás barát, de legalább ismerős!)

Bizony, mindent be kell vetni, hogy a megfelelő információk birtokába juthassunk! Az idevonatkozó, naprakész (órára kész) információk birtoklása alapvetően szükséges! Amennyiben mégis csak magunkban kell nekikezdeni a dolognak akkor nem tehetünk mást, mint a mindenfelől felcsipegethető morzsákból kialakult képből kiindulva lépünk.

Ha a fentiek bevetésével kiválasztottuk a megfelelő vizet, akkor jön a helyszíni felderítés:

1. Kapcsolat teremtés a helyi horgászokkal, beszélgetés, beszéltetés.

2. Milyen időszakban, melyik részeken, milyen módszerrel szoktak fogni?

3. Mikor fogtak utoljára? Mekkorát, hányat stb.?

4. Láttak-e harcsát, vagy nyomot?

5. Van-e itt olyan horgász, aki kimondottan harcsára szokott menni?

6. Ha igen, igyekezzünk személyesen is megismerkedni vele. Egy sörmellett a kocsmában sok minden kiderülhet.

7. A part felderítése! Vízmélységek, partalámosások, bedőlt fák, stb.

8. A vízi növényzet, vízmélység, gödrök felderítése.

9. A víz figyelése: Tolóhullám, rablás, zavarosodás.

10. A kishalak tartózkodási helyei.

11.Apróhalak ívása! (harcsaíváskor a legárulkodóbb és a legkönnyebben észrevehető!)

Mindezeknek meg kell előzni a horgászatot, ha saját tapasztalatokkal nem rendelkezünk az adott vízről. Ezen információk birtokában tudjuk eldönteni, hogy mikor, hol, milyen módszerrel kezdjünk neki.

Az a tapasztalatom, hogy ismeretlen vízen mindezek után is általában még napokig tartó “bogarászásokra” van szükség, amire tényleg megtaláljuk a nyerő helyet, a nyerő módszert, a nyerő időszakot.

Általános ismeretek

A harcsa morfológiájának csak azon részleteire kívánok kitérni, melyek számunkra (a horgász módszerek kialakítása miatt) fontosak.

Ezek közül a legfontosabb tényező, hogy halunk száj állása egyértelműen felfelé álló ugyanúgy, ahogy a szemei is ebbe az irányban képesek legjobb hatásfokkal észlelni a felkínált csalinkat.

Ennek egyértelmű következménye, hogy horgászatára olyan végszerelékek lesznek a leghatásosabbak, amelyek a felkínált csalit a fenék felett tartják. Hogy milyen mértékű legyen ez az emelés, az mindig az adott körülményektől függ. Az optimális mélység megtalálása legtöbbször hosszadalmas kísérletezgetések eredménye.

Ezért, ahol csak mód van erre, az úszós és a pergető módszerek a leghatásosabbak.

Gyakori hiba, hogy sokan mereven ragaszkodnak a mély, fenék közeli ereszték használatához. Én a legjobb harcsáim 80%-át 1-2 arasznyi eresztékű úszós szereléssel fogtam.
Különösen igaz ez kisebb vízmélységeknél.(150-180 cm alatt.).

Itt is, mint minden másban a józan paraszti észre kell hallgatni! Ha van olyan információnk, ami a hal tartózkodási mélységére utal, akkor azt ne hagyjuk figyelmen kívül, hanem azonnal korrigáljunk.

Ilyen pl.: ha rendszeres rablásokat látunk (kettő már rendszeres!). Ekkor felszín közelben jár a hal. Ha felsárosodó vizet veszünk észre egy adott helyen, akkor fenék közelben mozog, stb.

Ide tartozik, talán még az a leggyakrabban tapasztalt jelenség, hogy semmit sem látunk, ráutaló jeleket sem észlelünk órák óta, (napok óta) nem is fog senki, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy összecsomagolunk, és nem tesszük próbára túl sokáig a türelmünket feleslegesen.

A harcsa alkatával összefüggő szempont még annak ismerete, hogy egy ilyen harcsaszáj milyen is belülről, ahova mi a horgunkat szeretnénk beleakasztani.

A két szájszeglet kivételével kőkemény csontok adják fel a leckét horgainknak! A hatalmas harcsapofa tekintélyes méretű horgok használatára ad lehetőséget, de ezeknek a horgoknak borotva éleseknek kell lenniük, a bevágásunknak, pedig kőkeménynek. Ebből egyenesen következik az is, hogy az egész szerelésünket úgy kell összeállítanunk, hogy ezeket az erőhatásokat minden részegysége károsodás nélkül bírja.

A horog méretét leginkább a csalizhatóság, az egész szerelés összhangba hozása szabja meg. Persze, ha tudjuk, hogy ahol horgászunk, a várható méretek csak 10-20 közöttiek, akkor felesleges 10-12/0 horgokat szerelnünk. (mert sok csalit pazarolnak ezek a nagy horgok!)

Talán a morfológiához tartozik még az is, hogy a harcsát jellegzetes alakja és mozgása miatt nem könnyű merítővel meríteni. Úgy tesz, mint az angolna, ha a farka, csak egy kicsit is kilóg a merítőből, azonnal kifordítja magát belőle. Ezért a vágóhorog, amit az álla alatti lágy részbe ajánlott, érzéssel, de határozottan belehúzni, vagy a kézzel való kivétel terjedt el leginkább.(erről “a fárasztás”- ról szóló részben írok majd részletesebben.)

Ha megtaláltuk a jó harcsás vizet:

Ha “Harcsafogás feltételei”- részben leírtak szerint megtaláltuk azt a vizet, ahol meggyőződtünk róla, hogy van harcsa, és az általunk választott időben is általában megfogható, megtalálható, akkor megtettük az első lépést.

A második lépésünk attól függ, hogy milyen jellegű ez a víz. Teljesen másként működik a dolog egy folyón (pl. a Tiszán) mint egy mesterséges tóban, és megint más a célravezető a Balatonon, a Tisza-tavon, vagy egy csatornában, és megint teljesen más feltételek közé kerülünk, ha egy kis folyón, mondjuk, a Zalán kísérletezünk.

Vegyük sorra a főbb jellegzetes víztípusokat!

Nagy folyók.(pl.Tisza) Elsősorban a kuttyogató horgászat és a pergetés űzhető eredményesen. Hogy mikor mi, és hogyan, az csak a helyszínen, helyismerettel dönthető el. Fölöslegesnek tartom erről elméletileg írni, hiszen ahány kanyarulat, kiszögellés, kövezés, sziget stb. van, annyi hely lehet eredményes egy bizonyos vízállásnál, és ugyanennyi lehet más vízállásnál ugyanott eredménytelen is.

Ami általában is igaz lehet, az talán annyi, hogy a kuttyogatás nem túl gyors, de meleg víznél beválhat nappal, ha jól szól a fánk és sikerül víz alatti fekvőhelyek fölé navigálni a csónakunkat. Közepes víznél a part közeli részt (a sodrás szélét, ahol a hordalék úszik) érdemes erőltetni, lassú víznél a mélyebb részek is eredményesek lehetnek.

A pergetés inkább éjszaka, partközelben, kövezések, mederváltások mellé dobva lehet eredményes az ilyenkor vadászó harcsák megtalálásával. Csónakból a part szélét célozzuk, és igyekezzünk egy-két arasznyival a part mellé dobni.

Kisebb folyók, csatornák.(pl. Zala)

Itt a kereső, úszós horgászatot tartom a legeredményesebbnek, de a pergetés is beválhat néha, akár nappal is, ha látunk rablásokat. Eredményes lehet a jó helyre dobott emelt előkés fenekező is. Főleg éjjel, amikor a kereső harcsahorgászat csak nagy üggyel-bajjal folytatható. Éjszakai, felszíni rablások esetén felszíni úszókkal kell megkínálni őket.(fekvő úszó, óriás antennás úszó, vagy (és) felszíni wobbler)

Mesterséges tavak

A mesterséges, kisebb tavakon van lehetőségünk arra, hogy a tó egészét, a part teljes hosszát megismerhessük! És ezt a sanszot nem szabad kihagyni! A legtöbb információt ívásidőszakban, májusban, június elején tudjuk összeszedni az itteni harcsák szokásairól, kedvenc tartózkodási helyeiről.

Ha módunkban áll rendszeresen és hosszasan figyelni, akkor biztosan fel tudunk fedezni olyan szakaszokat a parton, ahol kedvenc ívó-helyek vannak! Ha figyeljük a küsz és az apró keszegek ívását!

Főleg azok az esetek érdekesek a számunkra, amikor csak egy rövid, 1-2 méteres partszakaszon van intenzív ívás. Ha ilyen jelenséggel találkozunk, akkor 99%-os valószínűséggel gondolhatjuk azt, hogy ott valahol, egészen közel, akár egy part alatti üregben is harcsa tanyázik. Ez akkor is így van, ha a víz csak térdig érő.

Ugyanígy, ha elég gyakran és hosszasan tudunk figyelni, meg kell látnunk a partszéltől induló lapos hullámokat, esetleg a vízfelszíni toló-hullámokat, amik elárulják a harcsákat.
Persze a nagy amur, vagy ponty is képes ilyeneket produkálni, de nekünk az a dolgunk, hogy a terep megvizsgálásával, a keresőúszónk felhasználásával ezeket a körülményeket “kivizsgáljuk”. Meghallhatjuk a böffenést is, láthatunk rablásokat, harcsaforgást, harcsagyűrűt, amik mind több és több információval gazdagítanak bennünket.

A felszerelés

Erről a témáról ezernyi írás látott napvilágot. Ezért én csak néhány lényeges pontra szeretnék most kitérni:

Feltétlenül szükséges, hogy a szerelésünk a szokásos pontyozó, fenekező szerelésnél lényegesen erősebb legyen.

Nem feltétlenül a botra és az orsóra gondolok, hanem a zsinórra. Persze a botunk se legyen 100g-osnál finomabb (hacsak nem pergetünk) Az orsótól két dolgot kell elvárni: bírja beszorított állapotban a 4-5 kg-os húzást egyenletesen eresztve a zsinórt és férjen rá legalább 125m 90 librás fonott! A 70-es vagy annál nagyobb orsókra csak egészen extrém körülmények között lehet szükség. A túl hosszú bot sem előnyös, hacsak a nagy dobások miatt nincs rá különösen szükségünk.

Egy 300 g-os, max. 270-300cm körüli bot egy 60-as stabil orsóval, nyílt vízen 60, akadós terepen 90 librás fonottal már majdnem mindenre képes, és elég is. (pergetéshez feltétlenül finomabb szerelést válasszunk!) Oda a 270-es, 80-100g-os is megteszi.

Hiszen, ha nehéz bottal pergetünk, akkor már 20-30 dobás után elfárad a karunk, és mire megjönne a harcsánk, addigra már elmegy a kedvünk az egésztől. Pergetéshez az orsónak is sokkal igényesebbnek kell lenni, mert, ha nem egyenletesen csévéli a zsinórt, akkor állandó gubancolódások miatt fogjuk feladni. És, persze a dobástávolság sem mindegy! A pontos, távoli dobásokhoz jól megválasztott bot, orsó és zsinór összhang kell. Ez pedig alapja, feltétele az eredményességnek!

Nem így az úszós, vagy a fenekező felszerelés!

Itt sokat spórolhatunk. egyáltalán nem szükséges 15-20 ezer forintnál többet költenünk egy orsó-bot összeállításra ahhoz, hogy eredményesen használható felszerelésünk legyen.

Kishalas és nyíltvízi horgászathoz szerelhetünk nagy, a kereskedelemben bő választékban kapható úszókat, kombinációkat. Itt csak két döntő szempont van.

Az egyik, hogy jól bedobható, kezelhető legyen a végszerelék. a másik, hogy erős, strapabíró legyen az anyaga, a felfüggesztése, hogy a kemény (esetleg üres) bevágásokat is jól bírja. Erre a célra a belsejükben átvezetett zsinórmegoldásúak a legjobbak.

Vannak olyan helyek és körülmények, ahol a felszíni fekvő, vagy óriásantennás úszók a célra vezetőek.(Pl.: Nyárvégén, ősszel, esetleg kora tavasszal tavak nádasai előtt kisvízen garázdálkodó harcsákra.)

A fenekező szereléseinket mindig végnehezékkel szereljük, és gondoskodjunk róla, hogy a csalink elemelkedjen a fenéktől legalább 30 centit. A legjobb, ha a horogig megy a főzsinór kötés nélkül, és a nehezékünk van egy kicsit gyengébb előkén.

Itt az ütköztetéseket kötés mentesen, én egy-egy szelepgumi darab beiktatásával oldom meg, úgy, hogy a gumin háromszor visszafűzöm a zsinórt, ezáltal ott, egy kötés mentesen létrehozott fix pontot kapok. Ezt használom aztán a különböző szerelési módok különböző igényei szerint.

Törekedjünk a minél egyszerűbb, minél gyorsabban kivitelezhető megoldásokra. Én minden horgászat előtt, és új szerelés után a kerítésdrótba akasztott horoggal tesztelem “a rendszert”, és ezt ajánlom mindenkinek.

Ha egy 5-6 kilós húzásnál szépen jön a zsinór az orsóról, és minden részegység egészben és helyén marad, akkor jó a “cucc” (A hatkilós húzás nem kevés ám! Háromnegyed vödör víz!)

A vágóhorgunk ne legyen lágy anyagból. Én egy bőrszíjjal szoktam a hátamra vetni, (ami biztosan balesetveszélyes!)hiszen állandóan mozgásban vagyok harcsázás közben, és már egy tucatot elhagytam belőlük.

A csali számtalan lehet. Én olyan vizeken, ahol sok az apróhal, a piócára, nadályra esküszöm, ahol nem kell tartani attól, hogy a horgainkat percek alatt lecsupaszítják a keszegek, ott kiváló lehet a lótetű, vagy, ahogy Szegeden hívják, a lóbogár. Mindenhol kiváló csali a kishal, ahol nem kell az akadók miatt elakadástól félnünk.

Az egyes horog mindig biztosabban akad, mint a hármas! Hármast csak pergetéskor érdemes használni. Ma már kiváló, erős és mégsem túl durva horgokat lehet kapni. A horgot minden horgászat előtt, minden leakadás után, rendszeresen meg kell fenni. Borotva éles horgok nélkül az esélyeink megfeleződnek! Az él akkor jó, ha a körmünkhöz érintve a hegye ragad.

Kapás – bevágás – fárasztás

A Harcsa kapásának agresszivitása nagy mértékben attól függ, hogy az adott körülmények közt mennyire ítéli menekülésre képesnek a tápláléknak nézett csalinkat.

A blinkerre rendszerintagresszíven odavág (bár előfordul, hogy a jól vezetett Woblerre csak ránehezedik), míg az úszón felkínált puhatestű csalival kényelmesen, de azért félreérthetetlen határozottsággal bánik. Hogy az úszót elmeríti-e, vagy csak oldalra ballagva indul el, ez az adott körülményektől függ.

A kishallal csalizott úszóra általában keményebben támad. Fenekezőn, legtöbbször folyamatosan gyorsuló húzást látunk, de ez sem mindig van így.
Amire biztosan számíthatunk az az, hogy a pár kilósnál nagyobb harcsa kapása nem téveszthető össze apróhalak piszkálódásaival.

Én esküszöm az azonnali bevágás csalhatatlanságában, de nem titkolhatom el azt sem, hogy nagyon profi barátom néha egészen hosszú nyeletést engedélyez a bevágás előtt.

Azt gondolom, hogy a jó módszer a csalizás módjától függ. Én a 10-12 szál piócát is úgy fűzöm fel, hogy azok nem lógnak lényegesen a horog öble alá. Aki egy-két szálat akaszt a horog öblére, és azok hosszan nyújtóznak alá, az gyakran járhat úgy, hogy üreset vág be, ha elhamarkodja.

E miatt használjuk kishalas csalizáskor a duplahorgos megoldást, ahol az egyik horgon a csalihal van, a másik, a csalihal hasa alatt lógó horog, pedig a harcsának van szánva.

Ezzel a megoldással itt is jól működik az azonnali bevágás. Az azonnali bevágás alatt 1-2 másodperces kivárást értek, mert ennyi idő kell, hogy meggyőződhessünk arról, hogy valóban kapás az, amit látunk, hogy nem testtel sodorja-e az úszónkat.

A bevágásunk a horgászat más ágainál megszokotthoz képest különösen kemény kell, hogy legyen. Horgunknak csontba kell hatolni, és pedig mélyen! Ha nem hatol be az öbléig, akkor a horog sokkal inkább ki van téve a deformálódásnak, kinyúlásnak.

A majdani bevágás lehetőségére már a bot elhelyezésénél gondolnunk kell.

Át kell gondolni, hogy gyors kapás esetén se kelljen a botunk után úszni. (a fék kieresztése nem jó módszer, lehetetlenné teszi a gyors és kemény bevágást. Kivéve a nyeletőfékes orsókat.) A bot hegye a bedobott csalira mutasson. Az orsó fékbeállítása 4-6kg körül legyen.

Minél tekintélyesebb példányt sikerül akasztanunk, általában annál lomhábban, indulnak meg, de annál erősebben is tépik orsónkról a zsinórt.

Én általánosságban a fárasztáshoz 3-5kg közötti fékezőerőt javaslok. Ezt az aktuális viszonyok nagyban módosíthatják.

A harcsa fárasztása semmivel sem tér el egy nagyobb ponty fárasztásától. Erősebb szerelésünk, annyival nagyobb erőhatásokra képes, amennyivel a nagyobb tömegű hal fárasztásához szükség van.

A fárasztásnál, mint a ponty fárasztásánál is a legfontosabb tényező a józan, paraszti ész. Kritikusabb helyeken érdemes előre átgondolni, hogy esetleges fárasztáskor, miképpen tudjuk kivédeni az adott nehézségeket. Pl. fárasztásra teljesen alkalmatlan terepen megléphető manőver még az is, ha a bevágás után azonnal ráengedjük a zsinórt a halra.

Ha megáll addig, ameddig tart a zsinórunk, (ezt általában 30-60 méter után megteszi, főleg, ha számára ismert területen van), akkor finoman utána megyünk, felszedjük a zsinórt, ráemelünk, majd addig ismételjük ezt, amíg fárasztásra alkalmas területre nem érünk. Ha elviszi az összes zsinórunkat, akkor elő a bicskát és a hármashorgot, vagy blinkerrel szerelt botot.

A bicskát a zsinór elvágásához, a hármashorgot pedig, az akadó, vagy veszélyes terep utáni összeszedéséhez használjuk. Ha nem érez ellenállást, 90%-os az esélyünk, hogy a közelben megáll valahol és a több, mint száz méter zsinórunkat pár rádobásból meg tudjuk találni.

Amíg a harcsánk pihen, bőven van időnk a zsinórt visszafűzni és rögzíteni. Ilyen megoldásra csak nagyon extrém körülmények között kerülhet sor, és persze egy nagy folyón, mint a Duna nem értelmezhető.

Ha nincs a közelben akadály, akkor fölösleges túl nagy fékerőt használni. 2-3 kilós fékerővel is kifáraszthatjuk, hosszasan élvezve a fárasztás izgalmát.

Persze, ha partról nyílt víz felé horgászunk, akkor csak akkor engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, ha meggyőződtünk róla, hogy a kisseb fékerővel is zsinórhosszon tudjuk tartani, mert ha egy 80kg-os harcsa lendületbe jön egy 3-4 méteres vízen, és mi a partról horgászunk, akkor már nem könnyű lefékezni, főleg folyón, ahol még a sodrás is segíti.

Kiemelés előtt mindenképpen igyekezzünk alaposan kifárasztani, hogy lehetőleg ne okozzon kellemetlen meglepetéseket, főleg, ha kézzel akarjuk kivenni a vízből.

A harcsát, más halakhoz képest különösen könnyen meg lehet markolni kézzel. Előnyös, ha ezt kesztyűben tesszük, de szabadkézzel sem biztos, hogy az összes bőrt lehúzza az ujjunkról, ha rendesen kifárasztottuk.

Az egykezes (30-40 kilóig) harcsákat ki tudjuk emelni úgy, ha az alsó álkapcsát ragadjuk meg úgy, hogy a hüvelykujjunk a szájába, a vele szembefordított négy, pedig az álla alá kerül. Ennél nagyobbaknál már ajánlatos két kézzel markolni, akár az előbb említett módon, akár úgy, hogy a nyolc ujjunkkal markolunk a szájába és a két hüvelykkel támasztunk velük szemben az álla alá

A vágóhorgot, ami ne legyen túl hegyes egy határozott mozdulattal a hal álla alatti lágy részbe húzzuk bele, (A túl hegyes gaff, ahol éri, ott akad) miután a fárasztás befejeztével, ehhez alkalmas pozícióban húzzuk a felszínre. Ez ritkán sikerül elsőre.

És ha ezek a dolgok mind összejöttek, akkor idézhetjük Pisti barátom kedvenc mondását: “Boldog harcsatulajdonosok lettünk!

A harcsázás nehézségei

Mint az előzőekben már utaltam rá, a jó harcsás vizek, és ezeken a harcsák tartózkodási helyeinek a felderítése a teendőink túlnyomó részét teszik ki. Gyakran, a felderített halak megközelítése és a hatásos harcsázó szerelések meghatározása is jelentős fejtörésekkel jár.

Alapos tapasztalatok híján, nem könnyű megtalálni a helyzethez legjobban alkalmazkodó harcsahorgász módszereket, pedig az eredményesség ettől függ! Tapasztalt harcsahorgászok is gyakran eredménytelenül kísérletezgetnek, már felderített (látott, hallott) halak megfogásával, vagy napokat kell rááldozni, mire egy kapás kicsikarható.

Miért van ez?

Az egyik gyakori ok az, hogy a harcsa gyakran napokig alig mozdul. Jól kiválasztott fekvőhelyén, gödörben, takarásban, part alámosás, tereptárgyak, növényzet árnyékában sziesztázik. A gyomra is csak egészen meleg vízben kényszeríti napi rendszerességgel a táplálkozásra. És még ekkor sem mindig kényszerül előbújni, hiszen olyan technikája van a halfogásra, ami a ragadozó halak világában is ritkaság.

Nem igen tudja senki magyarázni az okát, de tény, hogy a fekvő harcsa közelében majdnem mindig bőven tartózkodnak apró halak. Sokszor felhőben gyűlnek föléje a küszök.

A mozdulatlanul fekvő harcsa képes arra, hogy hatalmas pofájának villámgyors mozdulatával nagy mennyiségű vizet szippantson be, amely a szájába sodorja az ott nyüzsgő takarmányhalakat. A vizet kipréseli a kopoltyúján, a halakat, pedig lenyeli. Ez a mozdulat szemmel követhetetlen gyorsaságú. Ezt a jellegzetes rablási módot böffenésnek, vagy buffanásnak nevezik a harcsások. Sekély állóvizekben, lassú folyású csatornákon van alkalmunk leggyakrabban megfigyelni ezt a jelenséget.

Általában májusban hallható legtöbbször, hiszen ebben az időszakban vannak a halak, az ívás miatt leginkább part és felszín közelben. A böffenés nagyon jól azonosítható, erős hangjelenséggel jár. Az apró harcsák inkább pukkanás szerű hangot hallatnak, míg a megtermett, esetleg kapitális példányok képesek ijesztően hangos, durranásszerű böffenésre. Azt tapasztaltam, hogy a böffenést megelőzően, egy lassú mozdulattal a szemtelenkedő apróhalak felé csúszik, aztán Buffff,- durran bele a csendbe a jól ismert hang.

Semmilyen tudományos vizsgálat nem támasztja alá, de én úgy gondolom, hogy kapitális harcsák képesek ezzel a módszerrel a szájuk környezetében 25-30cm távolságban lévő apróhalakat is beszippantani.

Harcsapezsgés

Ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez közvetlenül előttünk következik be, akkor azt látjuk, hogy a víz pár tenyérnyi helyen “behorpad” egy pillanatra, vagy, ha tömör növényzet alatt történik, akkor az egész megremeg, a közelben lévő apróhalak fejvesztve menekülnek. Érdekes, hogy a félelmük már egy perc múlva elszáll, és ugyanúgy nyüzsögnek tovább a harcsa körül, mintha nem történt volna semmi.

Csendes időben egy nagy harcsa felszín közeli böffenése, akár több száz méterről is meghallható. Persze mély folyóvizeken hiába hallgatózunk. A mélység elnyeli a hangot. Ott inkább az éjszakai, felszíni rablások ugyancsak nagyot csattanó, durranó hangja után érdemes kutakodni, vagy a mélyről jövő burványok felörvényléseit figyelni.

Harcsapohár (gyűrű)

A harcsa alkati tulajdonságaiból adódóan gyakran fordul úgy, hogy farokbojtjával két, kis, egymással szemben forgó örvényt hoz létre a felszínen.

Nem bizonyított források azt állítják, hogy a harcsa annyi kiló, ahány centire forog egymástól ez a két, kis örvény. (Én azt gondolom, hogy ez a jelenség nem is mindig származik harcsától.)

Tehát az egyik ok, hogy a felderített harcsát nem mindig lehet megfogni az az, hogy aránylag ritkán táplálkozik, és még emiatt sem mindig szükséges előbújnia.

Ezért van az is, hogy leggyakrabban a provokatív, a halat közvetlenül ingerlő módszerek a leghatékonyabbak.

A kereső úszós módszer

Érzékeny (5-10g) úszónkat úgy kell összeszerelni, hogy alkalmas legyen a dús növényzet közötti horgászatra. Legjobbak erre a célra a középen egész testükben lyukas, tömzsi, vagy kuglibábú alakú úszók. Elég, ha a horgot és a 8-12 szál piócánkat elbírják, ólom nem szükséges. Ezek az úszók bírják a nagy bevágásokat is, és a zsombékok közötti “huzavona” sem tesz nagy kárt bennük.

A könnyűségük lényeges, mert nagyon sok információt kaphatunk általuk a horgunk környezetéről, az ottani áramlásokról, az áramlások megváltozásáról, azok mélységéről, irányáról és mértékéről.

Ezek az információk, pedig lehetőséget adnak számunkra, hogy pár perc alatt eldönthessük, hogy ott, ahol most éppen a horgunk van, érdemes-e kereskednünk, avagy nem.

Ha a parti növényzet alatt gödröt találunk, akkor érdemes egy kicsit itt elidőzni pár percet, megvizsgálni egészen a part tövén is, kicsit beljebb is, nincs-e víz alatti mozgás, nem sodródik-, vándorol-e az úszónk. Ha harcsa fekszik a gödörben, akkor azt az úszónk “vándorlása”, kóválygása szépen megmutatja. Akkor az ereszték változtatásával, az áramlásokat mutató területrész végig pásztázásával addig “szekáljuk”, amíg neki nem ugrik a csalinknak.

Ha egy-két percig nem találunk semmi mozgást és egyéb ok sem késztet kitartásra (küsz, vagy karikakeszeg ívás a gödröt fedő sáson), akkor nincs miért tovább időznünk itt. Keressük a következő gödröt. Mi napi 12 – 16 órákat bogarászunk így, mire sikerül néha egy-egy harcsát találnunk, és kis szerencsével meg is fognunk.

Ez a módszer mesterséges tavakban is jól működik. Itt minden aláfürdött növényzetre (a nád, gyékény, fűzfabokrok, vagy elsűlyedt stégek, csónakok) oda kell figyelni.

Május, júniusban a térdig érő vizeken is lehet kapitális harcsa nappal is, ha van hova alábújnia.

Itt is, mint mindenhol, a józan paraszti észre hallgatva, ott és olyan vízmélységen erőltessük, ahol látjuk a jelenlétüket. Ha nincs semmi információnk, akkor az esélyünk minimális. Akkor inkább keressünk valami más elfoglaltságot!

Az úszós, kereső horgászat

Szerintem ez a legprovokatívabb módszer! Ebből adódik izgalma, élvezete is. Itt lényegében azt a feladatot kell megoldanunk, hogy a csalit a fekvő harcsa szája elé tegyük, ezzel ingerelve támadásra, kínosan ügyelve arra, hogy közben jelenlétünk ne legyen riasztó számára az egy-két méteres közelség ellenére sem.

A módszer eredményessége két alappilléren nyugszik. Az egyik a horgász rutinja a megkeresésben, a másik az elég érzékeny felszerelés, aminek nem csak a hal megfogásához, hanem az információkat adó paraméterek mérésére is alkalmasnak kell lennie.

Az utóbbi nagyon alapvető szempont. Képzeljük el, hogy egy 5km-es körzetben létezik 200 olyan hely, ahol elméletileg harcsa tartózkodhat, de ténylegesen csak 1-2 helyen van. Nekünk a 200-ból azt a kettőt kell megtalálnunk.

Szinte biztosan eredménytelenek maradunk, ha egy ilyen jónak vélt helyre beülünk és várjuk a jó szerencsénket.

Így csak akkor foghatunk, ha már korábban meggyőződtünk róla valami módon, hogy ott ténylegesen harcsa tartózkodik a közelben.

A könnyű 6-7g-os úszóval, 8-12 szál piócával, vagy nadállyal szerelt botunkkal viszont elég egy-egy helyen néhány percet eltöltenünk, hogy kipuhatoljuk a fészek alatti körülményeket, hogy az úszónk mozgásából észrevegyük az ott fekvő harcsát.

Ha van harcsa fészekben, akkor azt az úszónk egyértelműen jelzi, ha nem is mindig ilyen intenzív mozgásokkal, mint ahogyan az a videón látható.

Persze lehet olyan helyzet is, hogy az úszónk nem jelez harcsát a fészekben, mégis érdemes maradnunk.

Melyek ezek a szituációk?

1. Elsősorban akkor, ha a fészken ívik az apróhal!

2. Ha egyértelmű, hogy egy frissen kidöntött harcsafészek az, ahol horgászunk. (Vagyis mondjuk tegnap délután még teljesen érintetlenül állt a növény a partszegélyen  /sás, gyékény, lósóska stb./, ma reggel viszont a vízre döntve találtuk.)

3. Ha már fogtunk a fészekből egyet. (Hiszen akkor nagyon valószínű, hogy a párja is bejön a fészek alá előbb-utóbb!)

4. Ha láttuk, hogy volt harcsa a fészek alatt mostanában. (hullámot láttunk kijönni alóla, rablást láttunk, böffenést hallottunk, megemelte a növényzetet stb.)

Hogyan keressük a harcsákat?

Amikor kimegyünk egy horgászvízre tudnunk kell, hogy hol és mit figyeljünk, ha harcsák után kutatunk. Mert ha mindenfelé és mindent figyelünk, akkor nem fogunk látni semmit!

Persze mást és máshol kell figyelnünk, ha éjszakai pergetésre megyünk és megint mást, ha ívó harcsákat keresünk.

Én most az ívó harcsák keresési módjairól írok, már amennyire ezt át lehet adni szóban, vagy írásban.

A módszer lényege hogy az elméletben tudott, vagy korábban megtapasztalt feltételezéseinket gyakorlatilag bizonyítsuk. A bizonyítás akkor sikeres, ha eljutunk odáig, hogy egyértelmű, félreérthetetlen jeleket látunk egy fészekben, ami a harcsa jelenlétére utal.(Tologatja a keresőúszónkat, böffenést hallunk a fészek alól, emelgeti a zsombékot, vagy kapásunk van.) Addig a pontig azonban hosszú és nehéz út vezet.

Először időben és térben is közelítenünk kell ahhoz a ponthoz, ahol és amikor ez előfordulhat.

Az „időben” alatt azt értem, hogy tudnunk kell, hogy ezekre a jelenségekre mikor számíthatunk.

Április utolsó napjaitól július első napjaiig. Ebből is kiemelten Ápr. 28-jún.15-között a tavakon. A Duna és a Tisza a vízhőmérsékletek alacsonyabb volta miatt eltérő lehet.

Én azt tapasztaltam, hogy nálunk (a Balaton környékén)  leggyakrabban ápr27 és máj. 05 között vannak az első fészkek. És június 15 után már nem nagyon van új.

Ezen időpontok között 2-5 hullámban ívnak. Ha valahol éppen készül egy fészek, akkor szinte biztos, hogy ugyanakkor máshol is. Ezért, ha mi is ott akarunk lenni abban a pár órában, akkor nem tehetünk mást, minthogy mindig ott vagyunk, ami gyakorlatilag lehetetlen. De azt meg tudjuk tenni, ha van elég szabadidőnk, hogy ebben az időszakban naponta kétszer, reggel és délután ellenőrizzük az általunk figyelni kívánt területet.

Frissen kidöntött sásfészek.

A legkönnyebben észlelhető jelenség, ha reggel arra megyünk, hogy ahol tegnap még erős és vastag sás meredt az ég felé a part szélén, az most ráfeküdt a vízre. Vagy lomha hullámok jönnek a part alól, mint, amikor egy csónakot megbillegtetünk. Vagy egy rövid, 1-2 méteres szakaszon elkezdtek ívni a küszök, vagy a karikakeszegek.  De sokszor és sok helyütt ilyen jelekkel nem találkozhatunk az adott körülmények miatt. Ezért nincs más támpontunk, mint a keresőúszónk, amit belógatunk ide is, oda is és minden olyan helyre, amit szemre alkalmas helynek ítélünk. Keressük a kifeküdt gödröket, ahol tiszta és kemény az aljzat, és várjuk, hogy mikor és hol mutat halat. Lehet szerencsénk, hogy hamar találunk ilyet, de lehet, hogy hetekig hiába járunk akkor sem.

Nekem volt olyan élményem, hogy amikor betettem az úszómat az első helyre aznap reggel 10 másodperc múlva már egy 50 kilós harcsát fárasztottam, de olyan is, hogy egy hónapig is hiába jártam napi 10 kilométert reggel-este, egy árva harcsát se találtam.

A másik nagyon fogós kérdés, hogy melyik legyen az általunk figyelni kívánt terület.

Ez mesterséges tavakon nagyon egyszerű, mert az egész part. Általában az szokott lenni, ha kihagyunk egy kis szakaszt, akkor pont ott van. A nagy vizeken azonban más a helyzet! Ott nem tehetünk mást, mint vagy megfelelő informátorra teszünk szert, vagy addig kísérletezünk, gyalogolunk, figyelünk, amíg az évek alatt kiismerjük azokat a helyeket, amiket a harcsák is favorizálnak.

Hogyan tudjuk megállapítani, hogy a keresőúszónkkal megtalált fészekben mégsem harcsa van?

A megoldás nem mindig egyszerű! Vannak esetek, amikor azonban az!

Ezeket veszem előre!

Induljunk ki abból az alaphelyzetből, hogy találtunk egy fészket, amiről a tulajdonságai (tiszta-aljzatú gödör, megfelelő “fedés”, stb.) joggal feltételezhetjük, hogy harcsafészek és a megfelelő helyre (a fészek szívébe (közepébe, a legmélyebb pont fölé) betett keresőúszónk mocorog, kóvályog, azaz halat jelez.

Mikor gondolhatjuk azt, hogy harcsa van, vagy harcsa is van a fészekben?

Ha mindeközben a küszök, vagy az apró keszegek is ívnak a fészken! Ha böffenést hallunk a fészek alól!
Ha, néha magasra kipattanó, menekülő apróhalat látunk a fészek környékén és mindazon egyértelmű esetekben, amit nem sorolok fel!(pl.:látjuk fordulni a halat, vagy már fogtunk egyet onnan. stb.)

Mikor merül fel a kérdés, hogy talán mégsem?

Miközben a fentebb felsorolt jelek egyike sem észlelhető, viszont az úszónk néha kóvályog de  hosszú órákon keresztül semmilyen eresztéknél sem kapja el a harcsa horgunkat.

Vagy ha törpeharcsát észlelünk a fészekben. A törpeharcsa hirtelen, rángató, de a harcsához képest erőtlen kapást csinál, hacsak nem egy megtermett, pocakos példány. Ha pedig az, akkor rá is akad a horgunkra és ezzel tisztázza a kérdést.

Nehezebb az ügy, ha egy megtermett ponty, vagy amur, esetleg dévér a tettes, ami a jeleket produkálja!
Ebben az esetben nagyobb türelemre van szükség a kérdés megoldására.

Ha megmozgatjuk finoman a szerelésünket, meg-megemeljük, visszaengedjük, akkor a harcsánál sokkal kényesebb, óvatosabb amur, ponty hamar faképnél hagy bennünket, a harcsa viszont nem. Azaz, ha a megmozgatott szerelés hatására az úszó mozgása rendszeresen megszűnik, majd később újra kezdődik, akkor kezdhetünk gyanakodni, hogy nem harcsát találtunk. Persze ez a kérdés fel sem merülhet olyan időszakban, amikor a pontyok, amurok nem ívnak, tehát azzal is tisztában kell lennünk, hogy az adott időszakban más halfajok előfordulása a fészekben mennyire valószínű.

Az már a fészekhorgászat magasiskolája és csak saját tapasztalatok és sok-sok ráfordított óra árán lehet megtanulni, hogy a tapasztalt jelek láttán megtudjuk, hogy mekkora és hány harcsa jár a fészek alá, és melyik honnan jön be és hol megy ki stb.

Mint, ahogy Tamás szokott engem néha azzal fogadni, amikor én érkezem később egy általa megtalált fészekhez, hogy részletesen tájékoztat mindezekről. És az ott lévő harcsákról talán csak azt az egyet nem tudja, hogy merre áll a bajszuk.

A kuttyogatás, és a pergetés

A kuttyogatás:

A kuttyogatás hatásmechanizmusa, valószínűleg a harcsa féltékenységére és kíváncsiságára épít. A kuttyogató által keltett hang, feltehetően a társak táplálkozásának képzetét váltja ki a vackán elfekvő halból.

A kuttyogató használatát elméletileg megtanítani olyan vállalkozás lenne, mintha hegedülni akarnánk megtanítani valakit könyvből. Ezért, én erről a kiváltságról lemondok.

A gyakorlatban ellesett mozdulatsort kell néhány napig gyakorolni. A tehetségtől és a kitartástól függően, már 2-5 nap alatt használható mértékben elsajátítható.

Elsősorban gidres-gödrös mély vizű folyókon, vagy mély tavakon működik jól, csónakból használható eredményesen.

A kuttyogatás felszerelése:

A kuttyogató (a hangszer)

A csónak

Szükséges egy biztonságos és nem magas peremű csónak, amely végébe ülve kényelmesen elérjük a vizet hangszerünkkel. Folyóvízen nélkülözhetetlen egy megbízható csónakmotor.

Botok:

Kétféle végszerelék terjedt el a legszélesebb körben. Magam is ezeket használom.

Az egyik egy véghorgos, csúszó ólmos, a fenekezőre hasonlító szerelés (nálam a zsinór hossz az ólom és a horog között 50-70 cm.) Az ólomnak az áramlástól függő nagyságúnak kell lenni, hogy a csalinkat a kívánt mélységben tartsa a feláramlások ellenére is.

Ezt a hosszabb, 270cm-es, kicsit lágyabb (300g-os) botomra szerelem. Leggyakrabban puhatestű, ha tehetem, lótetű (lóbogár) csalival csalizom. Általában kettőt vagy hármat fűzök az egyes horogra úgy, hogy a fej mögött, a torban indítva átfűzöm a horgot a rovar teljes testén.

A horog méretet úgy érdemes megválasztani, hogy a felfűzött bogarak annak legnagyobb részét fedjék, és csak a szakálltól a hegyéig legyen szabad. Ezt a botot helyezem a balkezem hatósugarába, a csónak orra felé közelítő irányba, a vízmélység 50-70%-áig leengedve

A kapást legtöbbször a vízbelógó zsinór meredekségének megváltozása, néha a botspitz jelzi.

A másik, úszós szerelés

Erre a célra én egy 210cm-es, 5-700g-os kuttyogató botot használok. Nagy teherbírású, tojásdad alakú, átfúrt testű úszóval, ehhez mért nehéz ólmozással szerelem a kishallal csalizott, duplahorgos készséget. Ezt a botot a másik jobb oldalára teszem úgy, hogy az úszó a kuttyogatóm fél-egyméteres közelében sétáljon a mélység 40-50%-án. (persze az eresztékeket a helyszíni tapasztalatok szerint variálni érdemes! Néha a fenék fölött egy méterrel nyerő a nagyobb, lustább halakra, és van, mikor egészen a felszínig is feljönnek a kíváncsiskodó delikvensek.)

Nagy sodrásnál, sáros, erősen zavaros, vagy hideg víznél, szélben, nem igazán alkalmazható eredményesen a módszer

Közepes vízállásnál a gödrös partszéli vizeket érdemes erőltetnünk, leginkább abban a sávban, ahol a hordalék úszik. Alacsony, lassú víznél az egész felület jó lehet.

Ha jobbkezesek vagyunk, akkor a csónak jobb, hátsó padkájára ülünk, és egy kis evezővel (kopogás és zörgés nélkül) úgy navigálunk, hogy háttal csorogjunk lefelé, miközben a hajónk orra úgy áll, hogy a horgaink, lehetőleg a megkuttyogtatott vonal fölött haladjanak.

Sajnos, már egészen kis szél is forgatja a csónakot. Ezen úgy tudunk segíteni, hogy a hajónk orrából kidobunk egy nagy, lombos ágat, amit “viharhorgonyként” az orrhoz erősítünk. Ez kis szélnél egyenesben tartja a hajót, miközben finoman, a kezünk ügyében tartott pándlival szükség esetén korrigálunk a romló pozíciónkon.(Vigyázat! Nem ritkán, ekkor van kapás!)

Nagyobb szél lehetetlenné teszi a kuttyogató horgászatot. Egyébként is, hullámzó vízen nagyon nehéz jó hangokat ütni.

Pergetés:

Ahogy a kuttyogatás a hanggal provokálja a halakat, úgy a pergetéssel az orruk elé tudjuk vinni a csábítást. Nem túlságosan akadós terepen nappal is érdemes kísérleteznünk, mert gyakran kapásra bírható a pihenő harcsa is, ha jól vezetve az orra elé húzzuk a műcsalit.

Van, amikor annyira lusta, hogy csak a második, harmadik dobásra elégeli meg a dolgot annyira, hogy rászánja magát a kapásra. Ezért, ahol harcsát sejtünk, ne nyugodjunk bele 10-20 dobás sikertelenségébe. Kísérletezzünk változtatott csalikkal és mélységekkel, vezetési technikákkal. Ahol mozgást, vagy rávágást észleltünk, oda vissza-visszatérve erőltessük. A nappali pergetés optimális ideje lehet a hajnal, a dél, de az este is.

Amikor rablásokat látunk, akkor a legvalószínűbb az eredmény, akármilyen napszak is legyen. A pergetés célja a fogáson kívül lehet legalább annyira a megkeresés is, hiszen fél győzelem, ha pergetve sikerül annyira megmozdítanunk a környékben már többször látott nagy harcsát, hogy az pörsenéssel, pezsgéssel elárulja fekvőhelyét, még ha a blinkerünkre nem is kap rá.

Ha pontosan tudjuk, hogy honnan kelt fel, az már fél siker!(Nem elég a hely megközelítőleg való ismerete! Egészen pontosam kell megjegyeznünk, és ha mód van rá, akkor a kimozdulás irányát is, hogy a későbbiekben az úszónkat e fölött a terület fölött úsztathassuk.)

Az éjszakai pergetés kissé más tészta. Itt, ugyanis nem a megbúvó halakat kell provokálnunk, hanem a táplálkozni indult harcsákat kell megtéveszteni. (Persze néha találkozhatunk nappal is vonuló harcsacsapattal. Főleg áprilisban.) A táplálkozó halakat éjszaka főleg a felszínen és a part közelében érdemes keresni. Folyókon, a part szélén locsogó apróhalak a harcsák legkedveltebb célpontjai, de érdemes lehet a feltételezett, vagy ismert vonulási irányokat, kövezések szélét, töréseket, visszaforgókat is erőltetni.

A harcsapergetésre szinte bármiféle műcsali jó lehet a tvistertől a kanálvillantóig.

Hogy éppen az adott helyen és időben melyik működik, azt csak hosszas kísérletezgetésekkel, vagy jó informátor útján lehet megtudni.

Sajnos, tutinak mondható műcsali nincs. A harcsák ízlése nagyon kiszámíthatatlan. Pergetésben, általában azok a legeredményesebbek, akik a műcsalik olyan széles választékával rendelkeznek, amelyek már, vagy a saját gyakorlatukban, vagy valamely ismerősnél bizonyítottak, és változatos körülmények, ill. vízmélységek meghorgászására alkalmasak. (Persze a hozzáértés és a kitartás mellett)

Tapasztalatok vagy szaktanácsok híján nem igazán érdemes műcsalikat vásárolni, mert azok, csupán 1-2%-a használható igazán eredményesen.

Mielőtt egy műcsalit harcsapergetésre használunk, feltétlenül meg kell győződnünk arról, hogy a rászerelt alkatrészek alkalmasak-e azoknak az erőknek az elviselésére, amelyekkel találkozni fognak. Sajnos a kapható csalik nagy részét nem ilyen minőségű felszereltséggel árulják. A horgokat mindig fenjük élesre.

A harcsapergetésre, ma már túlnyomóan mindenki fonott zsinórokat használ. Hallottam olyan véleményt is, hogy a fonott erősebb surrogása a vízben, hátrány. Én ezt nem tapasztaltam.

A pergetéshez könnyű, jó minőségű felszerelés kell. Harcsára érdemes legalább 60-80g-os 270-300cm hosszúságú pergető botot használni, de az ennél erősebb sem túlzás. Nekem egy Sportex 100-150g-os 330cm-es van, ami már igazán nagy halakra való, nem pillekönnyű. Egy egész éjszakát felölelő pergetés alatt bizony meg-meg kell állni néha egy-egy szíverősítővel pótolni az elvesztett energiákat.

A fenekező, a fekvő úszós és az óriás antennás úszós módszerek

Ezek a megoldások olyan vizeken alkalmazhatóak eredményesen, ahol aránylag jelentős harcsapopuláció él. Akkor fogósak, ha a halak vonulási útjába, éjszakai táplálkozási helyeikre tudjuk őket telepíteni. Passzív módszerek. Vagyis csak akkor várható kapás, ha a harcsa éhes és táplálék után jár. Ezért alkalmazásuk legfőbb időpontja az éjszaka.

Érdemes alkalmaznunk valamelyik módszert még akkor is, ha pontyetetésünkön rendszeres harcsarablásokra gyanakszunk.

Az ilyen, etetéseken rendszeresen megjelenő harcsák általában a közelben tanyáznak pihenő idejükben is. Pontyozás közben, főleg sima vízen érdemes figyelni a felszínt, hátha fel tudjuk fedezni a lefekvés, vagy a felkelés általában pörsökkel jelentkező helyét. Ha a harcsa fekvőhelyéről már az iszapot kifürödte, akkor ne várjunk pezsgést.

Lehet, hogy csak pár gombostűfejnyi buborék mutatja a hal mozgását. Ezt a megfigyelést érdemes kiegészíteni azzal is, hogy dobás távon egy érzékeny úszóval gödröt keresünk, és feltérképezzük a fenék alakulatait.

Ha tiszta, kemény aljzatú gödröt találunk, ami a környezeténél 10-20-30cm-el mélyebb, akkor nagy valószínűséggel a halunk fekvőhelyét találtuk meg. Legkényelmesebben felette úsztatott, puhatestű csalival csalizott szereléssel kísérletezhetünk.

Ha a pontyozást hajlandóak vagyunk miatta abbahagyni, akkor pergethetünk is, vagy nagyot csobbanó bedobásokkal, kishallal is csalizhatunk.

Érdemes az úszónkat túldobni a gödrön és lassan húzni fölé, miközben a csalink a fenék fölött 30-40cm-rel lebeg. Ha felszíni rablásokat láttunk, akkor jobb lehet egy fekvő úszó, kishallal csalizva. Ez fixen áll, miután a gödör fölé húztuk, mellette, akár folytathatjuk a pontyozást is. A stupekkel (parafa, hungarocell stb.) megemelt fenekezőt inkább puhatestű csalival használjuk. Az élő hal hamar összetekeri.

A fekvőúszós és óriás antennás megoldások inkább éjszaka és élőhallal csalizva (dupla horgon) használatosak.

A harcsázás taktikája

Mivel az eredményességünk alapvető feltételei az információink naprakészsége, és horgászat közben a magas fokú koncentráció, ezért nagyon nem mindegy, hogy miképpen szervezzük meg az információszerzést, és a napi beosztásunkat.

Nem jó taktika a harcsahorgászat végkimerülésig való erőltetése. Álmosan, fáradtan a nagyon jelentős, de apró jelek többségét nem vesszük észre, nem leszünk elég gyorsak a szükséges hely és harcsahorgász módszer változtatásokhoz, és ezzel ígéretes helyzetek sorát hagyjuk ki.

Sokkal eredményesebbek lehetünk, ha szánunk elég időt a pihenésre, és csak a nyerő órákat töltjük a vízen, de akkor minden érzékünk 100%-osan élesítve, aktívan és intenzíven vallatjuk a partot.

Gyakori taktikai hiba, ha nem hiszünk a saját szemünknek. Vagyis, ha látunk valamit (mondjuk egy rablást) akkor az 100%-os bizonyíték arra, hogy a környékben harcsa van akkor is, ha egy-két órás eredménytelen kísérletezés után már azt gondolnánk, hogy talán nem is láttuk jól.

Bármit, akár csak 5-10 darab, gombostűfejnyi buborékot észlelünk gyanús és alkalmas helyen, akkor azt érdeme szerint értékeljük, és abból következően cselekedjünk!

Ilyen helyeken szedjük a piócát:

Ugyanígy az ellenkezőjét is, ha hosszú ideig nem találunk semmi nyomot, érdeme szerint értékeljük, és keressünk valami érdekesebb elfoglaltságot, mielőtt ráununk az egészre úgy, ahogy van.

Amit most leírtam, az látszólag magától értetődő dolog, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy gyakran hajlamos az ember mégsem eszerint cselekedni.

“Fürge Nyíl”- barátommal egy estét betöltő program lenne elmesélni azokat az eseteket, amikor határozott jeleket láttunk, de nem tartott ki a türelmünk a szükséges ideig, aminek következtében a megtalált harcsáink mások szákjait díszítették egy-két óra, vagy egy-két nap múlva.

Vagy az ellenkezője, amikor 30-40 eredménytelen horgászat után is napi 16 órában vallattam a vizet, mintha még bármiféle esély lehetne. Ezt a 30-40 napos eredménytelenséget nem mindenki fanatizmusa bírja ki csömör nélkül!

Az információszerzés jó megszervezése, talán még fontosabb!

Azokon a vizeken, ahol rendszeresen horgászunk, kapcsolatokat érdemes kiépítenünk olyan emberekkel, akik gyakran, vagy még jobb, ha mindig a vízen, a víz közelében vannak, és hajlandóak informálni bennünket a kezdődő keszeg, vagy küszívásról, észlelt harcsarablásokról és mindarról, ami számunkra érdekes lehet.

Különösen nyertes helyzetbe kerülhetünk, ha a harcsázásban jártas, de nem ellenérdekelt barátra sikerül szert tennünk, aki azonnal veszi a mobiltelefont, amint olyan jeleket tapasztal, ami a harcsák aktivitására utalnak.

Több szem többet lát – alapon az is sokat segíthet nekünk, ha több harcsás ismerősünk maga is beszámol jó harcsás helyekről.

A helyileg eredményes módszerekről, az ottani harcsák szokásairól, a vízfenék adottságairól így tudhatunk meg egyszerűen, gyorsan sokat. Mire magunktól rájönnénk a “finomságokra” (márpedig, ettől “döglik a légy”!), addigra már csak a következő szezonban használhatnánk fel a tapasztalatainkat, lemaradnánk a dolgok derekáról.

Fontos részlet a készültség foka!

Az eredményességet gyakran befolyásoló tényező a harcsa horgászatában (mint a honvédelemben is) a “harckészültség” minél magasabb szintű fenntartása!

(Jó néhány “velejéig fertőzött” harcsás ismerősöm van, akinek a kocsijában széria felszerelésnek számít a pergető bot és a mű csalis doboz!)

Fontos az is, hogy ne akkor kezdjük neki a harcsázó szerelések elkészítésének és piócák hajkurászásának a horgászboltokban, amikor megkaptuk a telefont, hogy X helyen forognak a harcsák. Így, mire odaérünk, meg kell elégednünk szép harcsatörténetekkel, mert ez a késedelem, az esetek többségében az események lényegéről való végleges lemaradásunkat jelenti.

Harcsa csalikkal is készüljünk fel!

A piócákat hűvös, sötét helyen hetekig el lehet tartani.( A nadály kényesebb és megeszi a piócát!) Igaz, közben veszítenek kövérségükből, ezért a készletezést sem érdemes túlzásba vinni. A tárolásukhoz megfelel egy 10-12 literes jól záródó műanyag vödör (falfestékes), aminek a tetejére felforrósított szeggel apró lyukakat égetünk (amin a piócák nem férnek ki!). Két-három liter, tiszta hidegvíz elég nekik. Eleinte többször, 1-2 naponta lecseréljük. Ha a béltartalmuk kiürült, hideg sötét helyen hetekig frissítés nélkül is ellesz 20-30 darab.

A taktika része még az is, hogy úgy kell felszerelni magunkat, hogy se a 35 fokos hőségek, se a hírtelen jött zivatarok ne lephessenek meg bennünket annyira, hogy abba kelljen hagyni a horgászatot, pont akkor, amikor a legjobb esélyeink lehettek volna.

A harcsahorgászat egyik legnehezebb része a családdal elfogadtatni az ezzel járó, számukra gyakran értelmezhetetlen “hülyeségeinket”.

Nem nagyon várható el egy asszonytól ugyanis, hogy megértse, ha egy telefon után hagyunk csapot – papot, bevágjuk magunkat a kocsiba és egy félmondatos magyarázkodás után már porzik is utánunk az út.

Nagyon nehéz helyzet tud lenni az is, amikor végre megtaláljuk az életünk legnagyobb halát, de még nem sikerült az orra elé ügyeskednünk a horgunkat, de az asszony már kétszer is telefonált, hogy eldugult a lefolyó, menjünk haza megjavítani.

A harcsafészek

A harcsafészek kifejezést általában minden olyan helyre, fekvőhelyre használják, ahol harcsa tanyázik. A harcsák, főleg a nagyok eléggé ragaszkodnak a számukra megszokott és alkalmasan kialakított (fekvőgödrök, folyosók a sűrű növényzetben, stb.) helyekhez.

Ha itt bőven találnak táplálékot – és általában eleve bő táplálékot nyújtó helyekre cuccolnak be – akkor csak ritkán, és szinte mindig valamilyen jól beazonosítható ok miatt csatangolnak el nagyobb távolságokra. Leggyakrabban 1-2 száz méteres körzetben, vagy még közelebb tartózkodnak. Egy, aránylag kis körzeten belül több “belakott” fekvőhelyet is fenntartanak, és idejük legnagyobb részét ezekben heverészve töltik.

Szorosabb értelemben és a harcsahorgászok szóhasználatában a harcsafészek kifejezést csak az ívásra használt helyre értjük.

A harcsafészek több féle típusú, anyagú lehet, de bizonyos dolgokban mind megegyezik.

Ezek az alapfeltételek a következők:

A harcsafészeknek olyan helyen kell lennie, ahol valamilyen növényi szálak – leggyakrabbanfinom és sűrű gyökérszálakkal rendelkező növények – (fűzfa, fűz bokor, sás, gyékény, lósóska, stb.) gyökérzete lóg alá a fészek “mennyezetéről”.

A hím harcsa gyakori forgolódásaitól ez alatt, kemény aljzatú, az üledéktől megtisztított gödör keletkezik. Ez a gödör egy mérő úszóval jól elkülöníthető a környezet sekélyebb, üledékes, esetleg iszapos, szemetes aljzatától.

A mennyiben ilyen helyet az ívásra készülődő hímek nem találnak, akkor maguk készítenek egyet, ha a környezet erre alkalmas, kemény munkával. Jellemzően az emberhez hasonlóan, a könnyebben, kevesebb munkával elkészíthető megoldásokat részesítik előnyben.

Erre alkalmas partszakaszokon addig-addig furakodnak gyakori forgolódások közepette a partinövényzet töve, gyökérzete alá, amíg nem sikerül a méreteiknek megfelelő tágasságú ívó helyet készíteniük.

Ezeket a pillanatokat elkapni nagyon látványos, hiszen miközben a gyakori forgolódásokkal kisöprik a talajt a növényzet gyökérzete alól, a zsombékokat meg-megemelgetik, lomha, mély hullámokat indítanak a partból, amelyeket a gyakorlott szem már messziről észrevesz.

A támasztását vesztett növényi rész (sás, gyékény) pedig megdől, általában a rá ható erővel ellenkező irányban. Azaz a dőlés irányából következtetni tudunk arra, hogy hol keressük a fészek legbelső pontját, ahova a hím általában az ikrák és az ivadékok őrzésekor bedugja a fejét.

Hiszen itt, a legbelső, legsötétebb zugban találnak menedéket pár napig a kikelt lárvák is. A vízre dőlt növényzet jó takarást, biztonságot ígérő árnyékot ad az ívásra készülődő halaknak, vagy a fészket őrző hímnek.

A harcsafészek típusai:

1. A klasszikus harcsafészek

2. A part alámosás

3. Bedőlt fák

4. A víz alatti fészek

5. Az uszadék-fészek

6. Áradó folyókon

A harcsafészek meghorgászása

A klasszikus harcsafészek

Teljesen önkényes választás, hogy melyik típust nevezzük klasszikusnak. Én azt, amelyekből az általam leggyakrabban horgászott vizeken a legtöbb van.

A klasszikus harcsafészek felépítése:

A fészek felső takarása elengedhetetlen alapfeltétel.

Sásfészek

A klasszikus fészek felépítése

A fűz töve gyakran rejt fészket

Part alá fürdött fészek keresztmetszete

A partról nézve így néz ki.

A vízmélység nem több 50-60 centinél és mégis 40 kiló feletti harcsák ívnak itt!

A töklevél-gyökerek alá is befurakodhatnak

A harcsák legszívesebben olyan vízrészeket választanak az ívó hely elkészítéséhez, ahol enyhe vízáramlás van, ahol árnyékos takarásban és lehetőleg mind több oldalról védetten tölthetik az ikrák és a pár nap múlva kikelt lárvák a fészek elhagyásáig tartó 8-10 napjukat.

Amelyet biztonságosan (növényzet között, vagy elégségesen mély mederszakaszból felemelkedve) tudnak megközelíteni.

Ez a biztonságos mélység relatív fogalom!

Van, ahol az 1 méteres mélység már alkalmas lehet erre és a fészek vize sem mélyebb 40-60 cm-nél! Persze a nagy, öreg harcsák ilyen helyeken is megtalálják, vagy elkészítik maguknak a számukra megfelelő, legalább 80-120 centis fészekgödröt. ( Ez sem szentírás! Láttam 50 centis vízben kapitális harcsák fészkét!)

Itt fontos tényező a víz áttetszősége is. Keszegíváskor felzavarosodó szélvizeknél már 40-50 centis mélységnél is álcázva érezhetik magukat, míg letisztult víznél félnek kijjebb jönni. ( Én, ilyen kapitális halak fészkeinél leggyakrabban 120-160 cm-es mélységet találtam)

Ennél nagyobb mélység lehet, de nem szükséges, sőt harcsaszemmel nézve inkább hátrányos. A nagyobb mélység lassabban melegszik, nehezebben őrizhető, stb.

Ahol a közelben “külső körletet” (fészek környéki fekvőhelyet) tud kialakítani. Ezt főleg az ikrás használja, aki sokkal ritkábban tartózkodik a fészek közvetlen környezetében, mint a tejes.

Ahol elégséges takarmányhal áll rendelkezésre. Az esetek túlnyomó részében a harcsák is azokon a szakaszokon tanyáznak, ahol más halak jelenléte is jól látható. (Erre szoktuk azt mondani, hogy él a víz.) Üres, döglött szakaszokon harcsára sem nagyon számíthatunk.

Ahol a fészket alkotó növényzet és annak talaja alkalmas arra, hogy a hal a számára megfelelő feltételeket kialakítsa.

A klasszikus harcsafészek legalább egy oldalról, vagy körívesen határolt. Leggyakrabban a parti növényzet alá fürdött gödör benyúlik a part széléig, és így nem csak egy oldalról, hanem a két szélén is, a fel nem fürdött növényzet által határolt.

Persze a harcsák ideális ívó hely hiányában kihasználnak minden olyan helyet, amit az adott lehetőségek közül a legmegfelelőbbnek találnak.

Lehet az elakadt uszadék, aláfürödhető, vagy úszó nádsziget, de még a sűrű hinaras vagy tökleveles is. A harcsák néha hasonló módok készítik a fészkeiket, mint a fecskék.

Ez alatt azt értem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ott lesz majd a végleges fészek, ahol a munkát először elkezdik. Ha ilyenkor megzavarjuk őket, gyakran veszik a sátorfájukat és keresnek egy másik helyet. A kész fészek elhagyására, főleg ívás után már sokkal nehezebben hajlandóak.

A part alámosás

Majdnem minden vízen, ahol erre alkalmas a part talaja, találhatunk olyan fészkeket, amelyek vagy a folyóvíz által kimosott gödör kibővítésével, vagy állóvizeken un. szakadó partokon a harcsák által készített “aláfürdések” útján keletkeztek.

Nem ritkán fordul elő a “klasszikus harcsafészek és az aláfürdés kombinációja is, amikor a megdőlt növényzettel fedett fészek a part alatt még egy kisebb – nagyobb beöblösödésben folytatódik. (Az ide bebújó harcsákat nem egyszerű kapásra bírni!) A part aláfürdés lehet olyan helyen is, ahol teljesen kopasznak tűnik a környezet.

Az ilyen helyek meghorgászásánál tudni kell azt is, hogy a partszéli, kifürdött gödör lehet jóval mélyebb is, mint a partalatti rész aljzata, ezért a part előtt mért vízmélységünk félrevezető lehet az ideális ereszték beállításánál, hiszen a halunk nem a part előtti gödörben, hanem a jóval sekélyebb vizű part alámosásban fekszik.

Sőt az is előfordult már, hogy egy ilyen nem túl nagy part alatti gödörben egy tíz alatti hím “lakott”, miközben a teljesen kopasz part előtt 5-6 méterrel egy 50 feletti ikrás feküdt egy jól kifürdött gödörben.

Egyes vizeken szinte barlangra emlékeztető nagyságú alámosásokat is találhatunk. Meghorgászásuknál ugyancsak nagyon fontos, hogy az eresztékünk mélységének beállítása előtt információnk legyen a “barlang” alsó szegélyének mélységéről is, ne csak az előtte lévő gödörről.

A kapás akkor a legvalószínűbb, ha az aláfürdés valamelyik (esetleg mindkettő) szélénél, közvetlenül a part mellet próbálkozunk és az ereszték a part alámosás felső szegélyénél egy árnyalattal mélyebb csak. Ha túl mély eresztékkel próbálkozunk, akkor a ki-be mászkáló harcsák a horgunk felett fognak elsétálni.

Az ilyen helyen fekvő harcsák, főleg a nagyok csendes, nyugodt környezetben lehetnek igen óvatosak is, ezért őrizkedjünk minden zörgéstől, hangoskodástól és ne álljunk a gödör fölé, hanem inkább húzódjunk oldalra. Ha a szerelésünk elég érzékeny, akkor észlelni fogjuk a harcsa jelenlétét a sodródó úszónkon.

Bedőlt fák

Ezek nem csak bedőlt, hanem közvetlenül a parton növő, de tövükkel közvetlenül a víz szélén vagy a víz alatt támaszkodó fák és bokrok is lehetnek.

Leggyakrabban a fűzfa törzsének víz alatti része hajt olyan dús, vízben lebegő gyökereket, ami minden partközelben ivó halfaj számára vonzó környezet.

Ha egy ilyen tuskó, vagy fatörzs alatt az üledéktől megtisztított gödör van, akkor joggal hihetjük azt, hogy itt harcsa járt, és ívik, ívott vagy ívni fog.

Ha olyan pillanatban sikerül ilyen gödröt találnunk (április vége – május – júniusban), amikor

a gyökérzet között ívnak a bodorkák, karika keszegek, vagy a küsz, akkor sokszorosáranövekszik az esélyünk, hogy harcsát, harcsákat is találhatunk alatta. A tapasztalat szerint küszíváson 90%-os valószínűséggel és még dévér íváson is gyakran találhatunk az ívó hely alá kilátogató harcsát.

A víz alatti fészek

Ez alatt a cím alatt azt az esetet értem, amikor a harcsa olyan helyen ívik, ahol a fészek felső takarását (az alálógó gyökérzethez tartozó növényeket is) víz borítja.

Ez lehet olyan is, hogy már eleve, az átlagos vízállásnál is a mélyben van, olyan is, hogy csak az áradás következtében kerül víz alá.

Az ilyen fészkek egy része nem a part közelében van. Lehet pl.: mesterséges tavakban az elárasztott patakmeder szélén húzódó növényzet alatt is, vagy folyókon elsűlyedt uszadékok alatt stb. Ezek a fészkek számunkra ritkán és nehezen felfedezhetőek, még ritkábban meghorgászhatóak.

Ha szerencsések vagyunk, akkor pergetéskor, vagy harcsafárasztás közben (a menekülő harcsa felkelti a fekvő társát és ez néha észrevehető.) akadhatunk ilyenekre és leggyakrabban csak csónakból horgászhatóak meg. Legtöbbször itt sokkal nehezebb kapást kicsikarnunk, mint jól látható fészek esetén, mert legalább 20-30 centiméteres pontossággal kellene eltalálnunk a harcsa feje előtti helyet, ami a fészek elhelyezkedésének ismerete nélkül nem könnyű.

Az uszadék fészek

A harcsák, kiismerhetetlenségüket bizonyítandó megteszik néha azt is, hogy egy összetorlódott és elakadt (növényi részekből, ágakból, szemétből stb. álló) uszadék alá fürödnek ki gödröt. Gyakran elárulják őket az itt ívó küszök.

Áradó folyókon

Ha a folyó árad, és ez a harcsák ívási idejére esik, megbolydulnak a bajszik. Az emelkedő vízzel kilátogatnak az ártérbe és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyet felhasználnak az ívásra.
Egy áradó folyón nagyon nehéz őket megtalálni és veszélyes is. Ha az áradás nem tart sokáig, előbb elhagyják fészkeiket, mint rendesen. Ha legalább 4-5 nap rendelkezésre áll az íváshoz, akkor az árterületen jó eséllyel kelnek ki a lárvák. Ha nem kerülnek a víz visszahúzódása közben egy lefűződő gödörbe, akkor életben maradhatnak.

A harcsafészek meghorgászása

Kérdés szokott lenni, hogy mennyi időt érdemes egy fészekre szánnunk, amikor nem látunk egyértelmű jeleket.

Én 20-30 másodpercnél többet nem szoktam szánni egy olyan fészekre, amelyet teljesen üresnek találok. Ennyi idő alatt az esetek nagy százalékában kiderül, hogy van-e hal a fészek alatt, de ez mégsem ennyire egyértelmű, mert:

1.) Teljesen más a helyzet, ha egy olyan fészket találok, amiről tudom, hogy teljesen friss, még senki sem fogott alóla halat!

2.)Teljesen más a helyzet, ha ívik az apróhal a fészken!

3.) És végül teljesen más akkor is, ha bárhonnan olyan információm van, hogy biztosan van a fészekbe bejáró hal.

Az ilyen fészkekre, ha az adott pillanatban nem tudok ezeknél biztosabbat, akkor órákat, esetleg napokat is érdemes rászánni.

És persze, akkor is, ha a keresőúszó harcsa jelenlétét mutatja, mert kóvályog, sodródik jobbra-balra.

Egyéb esetekben azonban csak addig maradok, amíg megmérem a vízmélységet, megállapítom, hogy a vízfenék tiszta-e, le van-e róla fürödve az iszap. Ez azonban csak fél percet vesz igénybe.

Örök kérdés egy gyakorlott harcsahorgász számára is, hogy egy adott fészekben milyen testhelyzetben fekszik a hal, az adott pillanatban hol, milyen eresztékkel lenne érdemes kísérletezni.
Ahhoz, hogy erre a kérdésre csak megközelítően is helyes választ találhassunk, végig kell néznünk az egész folyamatot.

A harcsa ívásának és így a harcsafészek állapotának is több fázisa van.

—A hím harcsák csoportba verődve ívó helyet keresnek. (nálunk ennek az időszaknak a kezdete általában április közepére esik.) Mivel a harcsák több hullámban ívnak, már megkezdődött ívás mellett is lehet olyan csoport, amely még a helykereséssel van elfoglalva.

Eredményes horgászati módszer: pergetés, emelt előkés fenekező, úsztatás a mederben.

Csali: pióca, nadály, élő hal.

—A megtalált ívó helyek környékét “belakják”, a mederben fekvőhelyeket készítenek, a sarjadó növényzet között utakat, folyosókat járnak ki.

Eredményes horgászati módszer: pergetés, emelt előkés fenekező, úsztatás a mederben.

Csali: pióca, nadály, élő hal.

—A hímek elkezdik készíteni a fészkeket. Ez nálunk a leggyakrabban ápr.28 és május 5 között szokott kezdődni. Általában az a vélekedés, hogy a harcsa ívásához tartósan meleg, 21-22 fokos vízre van szükség. Ennek ellenére én már találkoztam intenzív ívással 18-19 fokos víznél is és, volt, amikor még váratott magára, hiába melegedett a víz 23 fokosra.

Nem tudom tudományos vizsgálatokkal alátámasztani, de az a meggyőződésem, hogy az ívás kezdetének időpontja nem csak az aktuális vízhőmérséklettől függ, hanem az egész éves ciklus alakulásától is. Talán még a táplálék bőségtől is.

Amikor az ikra egy bizonyos érettségi szintet elér és még egy áradás is besegít, akkor a harcsák hajlandóak hidegebb vízben is megkezdeni az ívást. És aránylag meleg víznél is várnak még, ha úgy érzik, hogy nem jött még el az idejük.

Ez, persze a mi dolgunkat jócskán megnehezíti, hiszen bármilyen időjárás esetén sem mehetünk biztosra.
Ha ebben a fázisban sikerül a harcsákat látnunk, akkor a part mellől induló lapos hullámokat, meg-megemelkedő partszéli növényi részeket, megcsavarodó zsombékokat figyelhetünk meg.

Ha szerencsénk van és a harcsák biztonságban érzik magukat, akkor intenzív locsogást, a felszíni növényzet agresszív széttúrását is megfigyelhetjük.

Volt szerencsém egyik éjszaka egy nagy harcsát figyelni, amint egy térdig-combig érő vizű gyékényesben “garázdálkodott”. Sötét éjszaka volt, ezért inkább csak hallottam, mint láttam az eseményeket. Két- három órán keresztül, 5-10 perces periódusokban neki-nekifordult ennek a 25 – 30m2-es, sekélyvizű gyékényesnek és hangos locsogás, csörtetés közepette egy háromszor négy méteres területet szaggatott fel a közepén.

Mintha rotációs kapával járták volna meg, úgy szét volt darálva a növényzet reggelre. A nagy munka ellenére mégis tovább állt, valószínűleg nem tudott elég mély gödröt a növények alá fürödni a túlságosan kötött talaj miatt.

Eredményes horgászati módszer: úsztatás a mederben, fészek előtt, fészekben

Csali: pióca, nadály

—Nagyjából kialakítják a fészkeiket és zömében a közelében tartózkodnak, néha alá – alábújnak, “ellenőriznek”. Várják az ikrásokat.

Eredményes horgászati módszer: pergetés, úsztatás a mederben, fészek előtt, fészekben.

Csali: pióca, nadály.

—Megérkeznek az ikrások, megtörténik a párválasztás. A tejesek bemutatják fészkeiket az ikrásoknak, és igyekeznek őket odacsalogatni. Ekkor már többször és mindketten forgolódnak a fészek alatt.

Eredményes horgászati módszer: úszózás a fészekben, a fészek előtt, úsztatás a mederben.

Csali: pióca, nadály.

—Amikor az ikrás “igent mond”megtörténik az ívás. A szakirodalom szerint általában éjszaka. Én többször láttam verőfényes délután harcsákat ívni. Az ívás ideje alatt nem igazán érdekli őket a mi csalink.

Gyorsan és agresszíven mozognak, sodorják, felborítják az úszónkat, de ritkán kapják el a horgot. Az ívás vége felé lecsendesednek, sőt van, hogy néha közben is meg-megpihennek. Ilyenkor inkább van esélyünk kapást kicsikarni.

A fészek alatt megfigyelhető mozgás ebben az időszakban a legintenzívebb. (majdnem hasonló, mint a fészek készítésekor). A fészek kifürdött növényzete az alatta forgolódó harcsatestektől meg-megmozdulhat, megemelkedhet, megcsavarodhat.

Az ilyenkor leengedett könnyű úszónk árulkodóan “vándorol” a víz alatti mozgások jeleként. Ennek és a következő periódusnak gyakori kísérőjelensége, hogy a küszök vagy keszegek együtt ívnak a harcsákkal a harcsafészken.

A harcsák ilyenkor oda- odaböffennek nekik, de úgy látszik, nem zavartatják magukat túlságosan ettől, mert egy fejvesztett menekülés után pillanatokon belül újrakezdik a ribilliót.

Eredményes horgászati módszer: úszózás a fészekben, a fészek előtt.

Csali: pióca, nadály

—A hím majdnem mozdulatlanul fekszik a fészek alatt és őrzi az ikrákat. Az ikrás még egy darabig a közelben tartózkodik, de a fészek alá már ritkán látogat be. Főleg, csak akkor, ha apróhalak ívnak rajta, és azokból szeretne vacsorázni.

Eredményes horgászati módszer: úszózás a fészekben, a fészek előtt.

Csali: pióca, nadály

—A harcsalárvák kikelnek, és a fészek egy sötét védett zugában csoportosulnak. Az ikrás tovább áll, a tejes is mind ritkábban jön “ellenőrizni”.
(Ilyenkor már nincs apróhal ívás a fészken.)

Eredményes horgászati módszer: úszózás a fészekben, a fészek előtt, pergetés, emelt előkés fenekező, fekvő úszó, úsztatás a mederben.

Csali: pióca, nadály, élő hal.

—A tejes is végleg elhagyja a fészket, de ha a környékben kedvező életkörülményeket talál, akkor még hetekig, hónapokig is ott maradhat, mint ahogy az ikrások is.

Eredményes horgászati módszer: úszózás a fészek előtt, pergetés, emelt előkés fenekező, fekvő úszó, úsztatás a mederben.

Csali: pióca, nadály, élő hal.

Olyan vízterületeken (áradó folyókon), ahol ezeknek az ívási folyamatoknak nincs idejük ilyen szép-szabályosan lefolyniuk, ahogy én azt itt leírtam, már az áradás második napján megtörténhet az ívás és három nap múlva ki is kelnek a lárvák, a hímek pedig visszavonulnak az árral.

Állandó feltételeket biztosító vizeken pedig nem lehetetlen az sem, hogy néhány harcsának az ívó helye, az év közbeni fekvőhelye és a vermelő helye is
megegyezeik.

Mint már a fejezet elején is utaltam rá, a helyzetet bonyolítja az is, hogy a harcsák különböző csoportjai nincsenek azonos fázisban.

Az én megfigyeléseim szerint az ívást zömében a kisebb példányok kezdik. (melegben már április utolsó napjaiban sor kerülhet erre.) és június közepén a kapitális méretűek fejezik be. Persze ez csak nagy általánosságban tekintve igaz, mert kivételek bőven akadnak.

Tamás barátom minden évben elmeséli, hogy Ő már talált július közepén is teljesen friss fészket.(ez arról ismerszik meg, hogy a felfürdött növényzet gyökerei fehérek. Ezek pár hét alatt bebarnulnak!)

Nekem még nem volt ilyen szerencsém.

A fészekhorgászat nem lehetetlen éjszaka, de fő ideje a nappal. Ekkor látunk a legtöbbet azokból az információkból, amelyekre az eredményességhez feltétlenül szükségünk van.

Az ívás befejeződése után, a területen maradt harcsák megfogására a nappali (reggeli, déli, esti) pergetés vagy az éjszakai fekvőúszó, fenekező, óriás antennás úszós módszerek a legeredményesebbek. Különösen akkor, ha többször látott, hallott harcsa fekvőhelye környékén kísérletezgetünk velük.

Az ívás környéki időben eléggé óvatlanok is lehetnek ezek a halk. Ha fejük felett a fészket alkotó sást óvatosan széthúzzuk, legtöbbször nem mennek el. (Ha el is mennek, hamar visszajönnek!) Az agresszívabb zörgés, piszkálás, dobogás hamar kikergetheti, és ha ennek többször kitesszük őket, akkor mindannyiszor jelentősen csökken az esélyünk a viszontlátásra.

Volt egy eset, amikor Tamás barátom telefonon hívott fel, hogy neki dolgoznia kell menni, ezért engem kér meg, hogy nézzek meg egy fészket, ahol volt egy jó kapása, de bevágásnál azonnal elszakadt a – nyílván – sérült zsinórja, és most horoggal, úszóval feldíszítve sétál valahol az Ő harcsája.

Azonnal a megjelölt helyre mentem és már messziről láttam, hogy az én barátom úszója a fészek közepén áll, lassú, lüktető mozgással el-elnehezedik. Nem volt más dolgom, mint az úszó mellett lassan leengedni a saját szerelésemet, és amikor az ott fekvő harcsa orra elé kerül bevágni az azonnali kapásra.

A hal nem volt túl nagy, mégis fittyet hányt a szájába akadt horogra, a maga után vonszolt úszóra, mégis visszaállt a fészek alá és olyan mérgesen kapta el az orra elé került pióca csokrot, mintha korábban semmi incidens nem is történt volna vele.

Ebből az esetből tanulság volt számomra az is, hogy a hal centire pontosan ugyanoda és ugyan olyan testhelyzetbe állt vissza, mint az előzőekben. Ez egyértelmű volt azért, mert az úszó pontosan abban a pár négyzetcentiméteres nyílásba került vissza, amit Tamás a vágóhorgával kétujjnyi szélesre bővített, és a mélységet sem változtatta, hiszen az úszó állt, csak a légzésből adódó szájmozgás és vízáramlás miatt ütemesen, 1-2 milliméternyit süllyedve elnehezedett.

Mindezek ismeretében sem mindig egyszerű kapásra bírni a fészekben fekvő harcsát. A fő gondunk az, hogy ne a derekához, a fenekéhez, a farkához, hanem a szája elé tegyük a csalit.

A fészek felszíni látványából és az úszónk által közvetített víz alatti mozgásokból ki kellkövetkeztetnünk, hogy hogyan fekszik a harcsánk a fészek alatt. Ez általában egy izgalmas sakkjátszma szokott lenni.

Néha sikerül egyből eltalálni, akkor a kapás azonnali. Nem ritkán azonban több napi erőlködés után jócskán átverve kullogunk el egy másik fészket keresni, mert vagy nem találtuk meg a fejét, vagy a hal okosabb volt nálunk.

Nem is gondolná az ember, amíg egy-két ilyen bonyolultabb fészekbe bele nem botlik, hogy milyen kemény feladványokat tudnak feltenni ezek a harcsák. Főleg, ha több, különböző méretű és ebből adódóan különböző helyen és módon fekvő hallal találkozunk.

Ha ezt még “megspékeli” az is, hogy a fészek alatt a partban van egy odúszerű befürdés, ahol egy kisebb hal tanyázik, és kijönni nem akar, de az úszónkat állandóan csavargatja, a nagyobb ikrás pedig a fészek előtt két méterrel tölti az idejét, mozgásával ugyancsak az úszónkat vándoroltatva, akkor felköthetjük a gatyát, mire rájövünk, hogy miként keletkeznek azok az áramlások, amiket az úszónkon látunk.
Azaz: hol a hal feje?

A fészekhorgászatról általában

A fészek alatt fekvő hím harcsa fekvését általában jól mutatja a növényzet megdőlésének iránya. Ahogyan mind mélyebben és mélyebben fúr a fészek alá, általában a behatolás irányával ellentétesen dől meg a növényzet. Leggyakrabban egészen a partig kinyúlik a gödör és a befekvő harcsa idáig betolja a fejét.

Tehát ilyen esetben a horgunkat a megdőlt növényzet középvonalában és a parthoz a legközelebb érdemes telepítenünk, ahol még szabad vizet mérünk a fészek alatt. Eresztékünk akkora legyen, hogy a csalink éppen a gyökérzet alá lógjon.

Ha fészek más jellegű, akkor csak a mélységmérés és a próbálgatás lehet a támpontunk.
A legmélyebb pont a száj, a kopoltyúk és a mellúszó által keltett állandó vízáramlástól alakul ki.

Persze egy fészken, vagy környékén, esetleg egymást váltva is több különböző méretű hal is tartózkodhat, ilyenkor a gödörbe bele nem férő nagyobb, vagy a nagy gödörben szinte elvesző kisebb, más szögben és helyen is fekhet, mint az ívó helyet eredetileg kifürdő tejes.

A jóval nagyobb inkább a fészek előtt 1-3 méterrel áll meg, a kisebbek pedig befúrhatják magukat a legbelsőbb pontokig is.

Az “eredeti gazda” legtöbbször úgy alakítja ki a víz alatti teret, hogy a fejét minél mélyebb takarásba a növényzet közé, a part széléhez, vagy alá tudja rejteni.

Ezért megfogására a legklasszikusabb pont a fészek közepének a parthoz legközelebb eső széle, a gyökérszálak alá pár centivel engedett eresztékkel.

Mindez az esetek kb. 50-60%-ra igaz. A másik 40-50%-ban minden más elképzelhető és elképzelhetetlen variáció is előfordulhat.

Pár éve napokig szenvedtem két hallal, akik egy klasszikusan kifürdöttnek tűnő sásfészek alatt mozogtak. A harmadik nap közepére telt be nálam a pohár, és hagytam Őket magukra, miután sehogy sem sikerült kapást kicsikarni tőlük, pedig gyakran mozogtak a megdőlt sás alatt.

Egy hét múlva jártam arra és egy csónakot találtam kikötve a régi fészek helyén. A csónak gazdája gondosan lekaszálta az őt zavaró növényzetet a ladik környékén. Ettől vált láthatóvá a fészek elrendezése, és érthetővé, hogy miért nem volt napokig kapásom.

A sás alatt sűrű és még növésben lévő, sarjadzó tökleveles volt. Ezért a fészek alatt nem volt összefüggő, szabad tér. A két hal a part felé mutató V alakban csak egy-egy beálló helyet alakított ki magának, a fejük sem ért egészen össze, hanem kéttenyérnyi, sűrű növényzet volt köztük. Innen csak tolatva tudtak kimenni.

Nekem pontosan olyan helyen sikerült kinyitni a sást, ahol az eresztékem, ugyan könnyen lement, de a csalimat a növényzet eltakarta mindkét hal elöl, miközben a töklevél szárak között a halak keltette áramlások szépen mutatkoztak az úszón.

Nagyobb harcsák, erre alkalmas helyen megtehetik azt is, hogy csak a farkuk hegyével “vannak jelen” a fészekben és így adagolják az oxigén dús vizet az ikráknak, miközben testük a töklevél, vagy hínár alá bújva kifelé néz.

Jól “megszívatva” ezzel a horgászt, aki a saját hangos szívverését hallgatva gubbaszt a fészek fölött, még rágyújtani vagy pisilni sem mer órákig, hiszen bármelyik pillanatban várhatja a kapást, mert az úszója nagyon jó harcsát mutatva sodródik fel és alá.

Órákig, napokig ácsoroghat így, mire vagy rá jön, vagy nem, hogy mit kellene tennie, hogy miért nincs kapása. Teheti az úszót a fészek bármelyik pontjára, mindenhol a hal jelenlétét mutatja, még sem kényszeríthető ki a kapás.

Mindebből én azt a következtetést vontam le magamnak, hogy a harcsahorgászatban van ugyan egy vezérfonál, amely mentén általában történnek a dolgok, de ha minden esetet figyelembe veszünk, ami már megtörtént, akkor leginkább azt mondhatnánk, hogy az a szabály, hogy nincsen szabály.

Mint ahogy egy eszkimó, egy perui indián és egy pigmeus életvitelének összehasonlításakor is nagy eltéréseket tapasztalunk, pedig mindannyian egy faj tagjai, úgy a harcsáknál sem csodálkozhatunk, ha bizonyos vízterületeken egészen más viselkedésüket tapasztaljuk, mint amit máshol megszoktunk tőlük. Természetes, hogy alkalmazkodnak az adott körülményekhez. Még a testük színében is!

Azok az “igazságok”, amiket én is leírtam és más szakkönyvekben is olvashatóak, akkor értelmezhetőek helyesen, ha hozzátesszük, hogy azok statisztikai valószínűsége a legnagyobb ugyan, de mindezek ellenkezője is előfordulhat.

…Hogy ehet a harcsa decemberben is, hogy kaphat jól hidegfrontban és lehűlő vízben is, hogy a legnagyobb légnyomáseséskor sem mindig mozdul meg, hogy van, amikor a megemelt előkés piócára nincs kapásunk, de az iszapba süllyedt gilisztára több is, van ahol, és amikor nappal sokkal inkább fogható, mint éjszaka stb.

A fészekhorgászat egyik legfőbb izgalmát ez a változatosság, ez a sakkjátszmára emlékeztető összecsapás jelenti, ahol minden fészek egy új feladvány, egy megfejtésre váró rejtvény, amely lassan, az ott töltött idő arányában bontja ki titkait és vagy elvezet a győzelemhez vagy nem.

Főleg akkor fokozott ez az izgalom, amikor a fészek adottságaiból, méreteiből, vízmélységéből arra következtethetünk, hogy kapitális halakkal lehet dolgunk, akik tapasztaltabbak, óvatosabbak kisebb társaiknál. És nekünk az ö eszükön kellene túljárnunk, ha eredményt akarunk elérni.

Ez szerencsével lehet nagyon egyszerű is, de nem ritka, hogy jól megtervezett stratégiára, nem mindennapi kitartásra, és sűrű fejtörésekre van szükség, hogy ezeket a halakat horogra csalhassuk.

A fárasztás hab a tortán, de korán sem olyan értékes az élmény, ha nem előzi meg a keresés, a megtalálás, a fészek jellemzőinek kitalálásával töltött órák feszültsége, miközben mind több információt igyekszünk begyűjteni arról a halról, halakról, akikre pályázunk, és akik pár méterre tőlünk (mellettünk, előttünk, alattunk) forgolódnak.

Néha ez a “bújócska” napokig is eltart, és nem ritkán végződik a hal győzelmével, vagyis megmenekülésével, miközben már szinte személyes ismerősünkké válik. Megismerjük a szokásait, reakcióit bizonyos ingerekre, aktív és passzív időszakait, mozgás irányait, fekvőhelyeit stb.

Ez egy izgalmas folyamat. Ez teszi számomra igazán érdekessé, vonzóvá a fészekhorgászatot, vagy más néven a harcsa vadászatot. Ezért tartom összehasonlíthatatlanul érdekesebbnek, mint bedobni egy fenekezőt és várni a jó szerencsét.

Ez folyamatos koncentrációt, óvatosságot követel. Nem csak az úszónkat kell figyelni, hanem az egész környezetet. A növényzetet, a vizet, az apróhalak viselkedését, buborékokat, pörsöket, toló hullámokat stb., mert mindezen információk összességéből alakul ki az a tudás, ami lehetővé teszi, hogy a halat megfogjuk.

Az úszó mozgása nem csak a kapás tényét közvetíti, hanem a fészekben mozgó apróhalakét, a fészek alá be-beszaladgáló apróharcsákét, és néha a “tulajdonos” mozgása, légzése által keltett vízáramlásokat is.

Ezekből a jelekből kell kikövetkeztetnünk, hogy mekkora a hal, hány hal jár a fészekbe, melyik, hogyan fekszik, hol a fejük, hol várhatnánk legbiztosabban a kapást.

Minél nagyobb a hal, és minél nagyobb kiterjedésű a fészek, annál nehezebb megtalálni ezt a pontot. A két és fél méteres harcsa is csak akkor kapja el a horgunkat, ha az orra elé tesszük, és a hatvan centis is.

A nagy harcsánál sokkal nagyobb az a felület, ahonnan pozitív úszómozgásokat észlelünk, mint a hatvan centisnél. Ebből az adódik, hogy a nagy harcsánál jóval tovább tarthat eltalálni a bajsza közét, mint egy kicsinél, és az adrenalin szintünk is ekkor magasabb.

Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt gondolom, hogy ez sokkal izgalmasabb, mint egy elektromos kapásjelző hangjára bevágni, majd pedig kitekerni egy ötvendekás kárászt.

Az időjárás és a szürkeharcsa

Az évszaknak és az időjárási környezetnek, vagyis az aktuális időjárási pillanat előzményeinek és a változások várható irányának is jelentős befolyása van a szürkeharcsa mozgására, a harcsarablás gyakoriságára.

A folyamatosan és gyorsan melegedő víz már 5-6 foktól aktivizálhatja, főleg akkor, ha 2-3 nap alatt 3-4 fokos vízmelegedést észlelünk. A tavasz az ívásra készülődés miatt hosszabb és gyakoribb vonulásokra késztetheti. Régi megfigyelés, hogy a harcsák gyorsan eső légynyomás (vihar, zivatar közeledte) esetén főleg, ha már meleg 22-26 fokosak a vizek, nagyon nagy aktivitásúak.

Ezeket az időszakokat, ami akár csak 2-3 óráig tart, a “vájt fülű” harcsahorgász nem hagyja ki! Nagy viharok, hatalmas szelek, áradáskor felgyorsuló, bezavarosodó vizek ugyancsak kimozdulásra késztetik nyugodt, gyakran napokig tartó pihenéséből.

Hasonló hatású lehet hatalmas takarmányhal-raj megjelenése. Általában ilyen nagy küsz, vagy keszeg csapatok nyomában – főleg tavasszal – majdnem mindig vonulnak harcsák is.

Ugyanígy magukkal ragadják a pihenő harcsákat a tömegesen vonuló busák is. A busák a felszínen, a velük tartó pár harcsa, pedig a fenék közelében vonul tavasszal.

Műtárgyak közelében, keskenyebb szakaszokon általában a legderekabb harcsák egészen partközelben, kövezések tövén sétálnak a lassúbb áramlás ellen, míg a busák középen ijedezve mutatnak érdekes látványt.

A harcsák általános jellemrajzához szorosan hozzátartozik még két nagyon fontos tényező!

Az egyik a fénykerülő életmódjuk! Nem igen lelkesednek a világos helyekért, az éjszakai megvilágításért, a teliholdért sem. Még a holdfényes éjszakákon is szívesebben bóklásznak a sötét bokrok árnyékában, mint a megvilágított területeken. Kínosan szoktunk ügyelni az éjszakai úszóink kivilágítására is. Ide a pici és már másodnapos patron jobb, mint a nagy és friss. Az zavaró lehet. Ugyanígy a fejlámpa unos-untalan használata még a parton sem kívánatos.

A másik alapvető tulajdonságuk a búvóhelykeresés. Az, hogy ha tehetik, akkor biztosan valami mellé, vagy alá fekszenek és nem pihennek a nyílt terepeken. Ha más nem, akkor egy gödörbe, vagy medertörésre fekszenek.

Aki harcsázásra adja a fejét és túljut a kezdeti nehézségek okozta lemorzsolódási szakaszon, az felkészülhet rá, hogy nagy esélye van észrevétlen lassúsággal olyan “mélységekbe” sodródni, ahonnan már nincs visszaút, és úgy szorítja markában a szenvedély, mint narkó a drogost.

Persze vannak sokan, akik meg tudnak állni a “lejtőn” és eredményes önfegyelemmel, csak a szabadságuk idejére képesek korlátozni a harcsák iránti szerelmüket, de vannak olyanok is, akik inkább az életüket rendezik át úgy, hogy az a harcsák életciklusához alkalmazkodjon.

Szerintem, a harcsahorgászat az egyik olyan tevékenység, ami a természettel való legaktívabb együttélést, együtt lélegzést kényszeríti ki művelőjéből.

Az apró élmények ezreit nem is a halak megfogása, hanem a környezet varázsa adja, a természet apró neszeivel színezett csend, ahogy minden érzékünkkel belesimulunk az örökkévalóság rendjébe.

Olti Miklós

http://www.harcsahorgasziskola.hu

Mottó:

“A harcsahorgász egy olyan különleges élőlény, amely viselkedésének megértésére a normális embereknek még kísérletet sem érdemes tenniük.

Az olyan lehetetlen lenne, mint a televízió működési elvét megérteni az elektromosság ismerete nélkül. “